A 2004-ben Karcagról indult, mára kéttagúvá vált zenekar fennállásának második ikszét egy új lemezzel ünnepli. Barátként (így az esetleges szubjektív elfogultságot bocsássátok meg nekem!) van szerencsém az elejétől követni a csapat evolúcióját, de még így is meglepett, amit az új anyag hat dalában hallottam. Azt itt rögtön az elején érdemes kijelenteni, hogy még nem volt olyan kiadványuk (és ide a singleket nem számolom), amin az elektronika ennyire hangsúlyos lett volna, mint ezen az anyagon. Most az analóg szintik, a dobgép mellett a gitárok sokkal kevésbé vannak előtérben, mint bármikor korábban. DE ez is kontrollzés, ahogy azt én el is vártam. Emiatt kellett néhány hallgatás, hogy működni kezdjen a lemez.
Már az Ócska idő első hangjai egyszerre ismerős és otthonos nyitányt jelentettek és azóta is minden alkalommal olyan, mint amikor egy hosszú nap után hazaérkezel a megszokott környezetbe… a dalban személy szerint ugyanakkor érzem a hiányt, a hétköznapok szürkeségét is, hogy ez is lehetne jobb. Mégis ez a biztonság… ha ez az…?
Erre mondjuk rögtön reflektál a Mi a terv? Annyiban legalábbis mindenképpen, hogy valami elemi pozitív hangulatot hoz, még úgyis, hogy a szöveg alapján ez nem egyértelmű. Már itt, az elején eldőlt nem egydimenziós a lemez… olyan, mint az élet, mélységek és magasságok, közben meg a szürke hétköznapok. Mindegyikre lehetne példát mondani a dalok közül.
Ez a hat számos anyag hol alteres beütésű, máshol meg szintipopos-jellegű (Közeleg), de most is kellemes dallamok, elgondolkodtató, téplődő, sokszor akár csak egy-egy hangulatot megragadó szövegek jellemzik őket. A legnagyobb újdonság, hogy itt-ott akár már táncolható ütemekkel (Nincs jel) is találkozhatunk az egyes tételekben. A klipes Zászlók visszakacsint a rock felé, ahonnan érkeztek, bár ez meg eléggé industriál hatású lett, ami nem csoda, hiszen az alapötlet még egy ősrégi riffből fejlődött ki és afféle black metalos(!) tika-tika volt. Igaz, abból ahogy kezdődik nem valószínű, hogy bárki arra tett volna nagyobb tétet, hogy a dalban valami rock is lesz. Pedig lett, sőt!
Ahogy már utaltam rá, a Közeleg – ami egyébként nekem talán a legkevésbé hiányozna az EP-ről – erősen szintipop-jellegű, ami a nyolvanas évek végét idézi. Közben rájöttem, hogy ebből hiányzik nekem a legjobban némi rockosabb megközelítés. Egy csipetnyi torzított gitár a sötét hangulat kiemelésére a stratégiailag fontos helyeken jól esett volna. A Nincs jelet pedig annak ellenére tudom nagyon szeretni, hogy ez akár válasz lehetne arra a kérdésre is, hogy “lesz diszkó?” Itt be kell valljam, tud zavarni, hogy a szöveg magas szótagszámára itt-ott nem sikerült tökéletesen jól passzintani az énekdallamot. Aztán ennek is olyan fasza refrént írtak, meg a vége felé az effektezett ének is megragadja a figyelmem minden hallgatásnál.
A záró Hazaértél meg tényleg minden alkalommal olyan révbe érkezés hangulatot nyújt. Nomen est omen, hogy stílszerű legyek (ha már a duó is latin címet adott az EP-nek).
Nagyon örülök, hogy megszületett ez a lemez és arra is, hogy abban a formában, ahogy azt Feri és Csaba elképzelte. Ezek a dalok megérdemlik a fizikai formátumot. Néha ugyan harcban állok magammal, amikor azt próbálom megfejteni, hogy ez ennyire nekem szól és azért tetszik vagy a barátság miatt nem sikerült kellően objektívnak maradnom és jóra hallgattam…
…de talán ez annyira nem is fontos. Hazaértél-hazaértem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
