A holland mészárszék és halálosztó brigádot, azt hiszem nem kell bemutatnom a death metál scene egyetlen komolyabb rajongójának sem, hiszen munkásságuk és zenei tudásuk egyaránt kultikus és komplex. A Sinister 1988-ban alakult Schiedamban, és azóta rengeteg lemezen és tagcserén vannak túl. Kicsit úgy fest az új Sinister, mint a Sepultura, csak itt még durvább a helyzet, hiszen egyetlen eredeti tag sincs már a fedélzeten, így hát a zene se, az amit megszokhattunk tőlük. A 95-ös Hate a death metal berkein belül egy igazi etalon album volt, amelyben bár szép szólót kaptunk dallamok terén, de korántsem lehet összehasonlítani a The Silent Howling-gel.
Kiadó: Massacre records, tehát nincs borító, csak CD korong, és azon is néha bemondja egy idegesítő hang, hogy ez promó és a Massacre records legújabb kiadványa (így el is tekintek a külsőségek értékelésétől)… de nem csak ez a narrátor lesz a társunk ezen a kompromisszumokkal teli közel 50 percben, hanem különböző beszédek és híradások bevágásai, melyek egész színessé teszik az összképet, s így azok a dolgok is érezhetővé-érthetővé válnak, melyek esetleg a mély hörgés kísérte dallamos zenéből nem szűrne le elsőre a hallgató. A befogadás korántsem nehézkes, hiszen mint már utaltam rá, igencsak „szerelmetes” a dolog, bár benne fogantak a vágták, de ennyi skandináv akusztikus témát és szólót, soha se hallottam még tőlük. Sok helyen már a progresszív építkezésen is túl mennek, és teljesen mást kapunk, mint amit az egykori Sinister képviselt.
Ha nagyon le akarnám a dolgot egyszerűsíteni, akkor ez egy régi Sinister + melodikus death metál hatásokkal s pár deathcore húzással megtámogatva, a végeredmény mégsem rossz, sőt, itt és ebben az esetben a fentebb említett ma divatos két műfaj, egy végletekig megszerkesztett, letisztázott és feljátszott anyagot takarnak. Igaz, újítást nem sokat tartalmaz, de ettől még félelmetesen jók az építkezések, a hirtelen leállások és dallam füzérek, melyekre itt-ott billentyűk is ráfekszenek, és lebegősen atmoszférát emelnek a vérgőzösThe Silent Howling fölé. A dobok és a témák némelyike már annyira gépies és steril (szinte már-már ipari), hogy a Behemoth – Satanica lemeze jutott eszembe. Sokan elkurvulással vádolhatják majd a Sinister jelenlegi legénységét és teljesítményét (mondjuk a nevet nem értem, miért tartották meg…), s talán bennem van a hiba, de egy magával ragadó és komplex anyagot tettek le az asztalra. Hemzsegnek a gyilkos riffek, a brutális begyorsulások, melyek mellett gyönyörű dallamok teljesednek be, mind a szólók, mint az akusztikus megoldások terén (némelyikhez hasonlót még nem is nagyon hallottam!), s közben állandóan beszélnek… mintha egy élet romlásáról és a horror mindennapokká válásáról hallgatnánk rádióműsort…
Direkt nem említettem meg valódi csapatokhoz fogható hatásokat, ennek oka, hogy nem szeretném a holland mészárszéket megalázni, és disznókat hajtani pengékkel teli malmaik alá, mikor az emberi húst és agyvelőt egyszer jobban is kívánják, másodszor meg is érdemeljük a bezúzást. A The Silent Howling egy remekmű, hatalmas témákkal és iszonyatosan élvezetes megoldásokkal, ötletekkel melyek hibridek, de nagyon is életképesek, azonban ennek ellenére maximális pontszámot semmiképpen sem érdemelnek!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.