Éppen az előző cikkemben utaltam (Satyricon – Rebel Extravaganza), hogy a black metál élvonalában hajdanán két igazán elitista csapat volt, mindkettő feloszlott – nagyjából egyidőben, majd a Satyricon végül újra éledt, az Emperor kultikus hamvai, pedig ezerfelé vitte a csípős norvég szél… Az utolsó anyagjuk így is egy stúdió lemez volt, lejátszhatatlan és megvalósíthatatlan témákkal, a 2001-es Prometheus – The Discipline of Fire & Demise (hasonló sterilséget és gépi közrejátszást illetve szélsőségesen pontos és effect ízű hajlásokat a Rebel Extravaganza esetében is éreztem, de nem is ez a lényeg…). Az Emperor és a Satyricon két olyan norvég horda volt (volt egy közös project a Zyklon-B, mely éppen e két bandának projectje volt), mely képes volt megújulni és újabb és újabb arcával kajánul belenevetni a trendek és hatások malmaiba (pl. az Emperor elsők között volt a black metálok halmazában, akik-amik elhagyták az arcfestést). A feloszlás után jó pár évvel a frontember Vegard Sverre Tveitan – művésznevén; Ihsahn 2005-ben megalkotta ugyabban a városban szólóprojectjét, ahol az Emperor befejezte, ez a hely a misztikus hangzású Notodden. Az Emperor-ra még az összeomlás előtti időszakban jellemző kezdett lenni, a progresszív és rengeteg féle megoldások (többsége nem black metál közegbe illő) használata, de valljuk meg őszintén, az Emperor mindig is kilógott a sorból, s éppen ezekkel az apró varázsaival lett egyedi, és került az elit kánonjába. Hogy ne szaporítsam tovább már a szót lassan rá is térnék a szólólemezre, csak tisztázni akartam az előzményeket!
Az angL Ihsahn második nagylemeze, a jól sikerült inkább hasonlít egy Cold Meat Industry féle matrial vagy neoklasszikus formáció külsőségeire, s igazából egyáltalán nem illik a zenéhez, mely műfajilag az extrém progresszív metál soraiba sorolható leginkább. Senki se gondoljon itt Dream Theater vagy Queensryche által építkező zenére, sem művészkedő faszkodás, sem politikai tanulság-tartalom színház nincs, ellenben tele van érzelmekkel, melankóliával, hietlenül jó témákkal, erős riffekkel és csodálatos megtisztulásokkal, amiket durva középtempós szaggatás és hörgések szeleteknek darabokra. A zene engem sok helyen emlékeztet az egykori holland death-thrash csodára, a Pestilence-re (annak is leginkább a Testimony of the Ancients 91-es lemezére), s ehhez vegyünk hozzá némi újabb Moonspeell irányvonalat és néhol a görög utolsó Rotting Christ Theogonia féle hatásokat, telítsük fel félemetesen mély és érzelem gazdag burjánzással, s már meg is kaptuk ennek a komplex 47 percnek az elegyét. Mindez így „szakácskönyvileg” egyszerűnek tűnik, de a progresszív zene lényege éppen az elkapott hangulattal való játszadozásban rejlik, építkezés és atmoszféra hullámok hadában, illetve a jazz zenén kívül a progresszív metál csapatok tagsága tesz le tudás terén a legtöbbet az asztalra, s itt szeretném leírni, egy szóval se merem rágalmazni a Dream Theater, Queensryche és társaik csapatokat, csak egyszerűen nekem túl megjátszott – már-már öncélú az a hatalmas tudás, amivel előadják megint csak számomra érthetetlen koncepciójukat – engem taszít, ha valami arról szól, hogy csak azt mutassa meg, mekkora komplexió is rejlik egyesekben, s közben elvész a tudás mögött az érzelem. Az új Ihsahn teljesen más eset, nem csak azért, mert Vegard Sverre Tveitan képtelen volt 18 év felgyülemlett Emperor-ját magáról lemosni, önmagából kitépni, hanem mert egy olyan határvonalon táncol az angL mely a dallamok fényes szárnyait és a depresszív félhomályt egyaránt keringőre kéri a progresszív táncparkett felhólyagozott linóleumán. Nem csak virtuóz szólókban, de vendégzenészekben sincs hiány, Lars Koppang Norberg basszussal segít rá (őt Spiral Architect-ből ismerhetjük, aki nem ismerné őket 2000-ben megjelent A Sceptic’s Universe címre keresztelt iszonyatosan vérprofi és technikás progresszív fém csodájuk – 1000 pontos anyag, pedig én aztán nem rajongók a progresszív dolgokért!). Aztán a dobokban segít be Asgeir Mickelson, aki megint csak tagja a Spiral Architect-nek és mellette egy valag bandában tolja, hogy olyat írjak, amit illik ismerni; Borknagar… És még mindig nincs vége a listának, az Unhealer című tételben besegít az énekben Mikael Åkerfeldt az Opeth-ből… Minden másért az egykori Emperor frontember a felelős, de ahogy hajdanán, így ma is áll rá a zseni fogalma.
Nincs mit tenni, csak hallgatni, s ahogy a Death a 98-as The Sound of Perseverance lemezén totálisan a dallamok felé fordult és egy hihetetlenül paradoxon lemezt tett a hallgatók elé Chuck Schuldiner, úgy most a második Ihsahn koronggal kapcsolatban is érnie kell a végeredménynek a végső befogadásig. Egy azonban biztos, és miközben hallgattam, ez a szó lebegett a szemem előtt: bámulatos…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.