S az egek csatornái megnyilán, hogy cseppjeikkel öntözzék és megtisztítsák a földet, a kosztól, hazugságtól és mocsoktól… nagyjából ez a biblia – filozófiai mondanivaló bújik meg az angol Open The Skies mögött, avagy az özönvíz eljötte olyan műfaji határok közé zárva, mint a melodikus, post-hardcore screamo vagy éppen a keresztény post-HC metalcore, amely valljuk meg őszintén, nagyon érdekfeszítő stílus kavalkádok – ennek ellenére, ha egy pillantást vettek jobb oldalt a borító alatti pontszámra – akkor a 6 pont sok mindent megmagyaráz, vagy éppen felkelti az érdeklődést, mindkét esetben ugyanaz a kérdés: Miért illetve hogyan?
Átestek egy dobcserén, Chris Velissarides elhagyta a Noé bárkája kreálta csapatot (akik mellesleg 2005 júliusában alakultak Wokingban, s a Conspiracies a második nagylemezük), aki kritikánk tárgyán még püföli a bőröket, helyette Joe Balchin váltotta fel a posztját, a fenti képen már az új felállás látható.
A külsőségektől nem vagyok lenyűgözve, az egész zenekarral kapcsolatban látszik, hogy a kiadó és a producer kellő energiát és pénzt fektet bele, remény csapat, főleg a jelen trend hullámait esélyesen meglovagolva aranybányaként is működhetnek a srácok – hiszen nem filléres alkotás, sem a borító, sem a belső booklet, és erősen hajaz a Kamera által homályosan című animációs film hibrid megoldásaira, ám amíg Richard Linklater rendezte alkotás művészi és elgondolkodtató, addig Sam Bedingfield kreálta borító giccses és felesleges. Sajnos ezek a szegmensek találkoznak a zenében is a durva és dallamos koncepció kevert mágneseként.
Ha dióhéjba szeretném összefoglalni a dolgot és felteszem azt az általánosító fiktív tézist, miszerint minden dal 4 perces, akkor abból 1 perc iszonyatosa súlyos, komplex és durva őrlés, metalcore, sőt! – Már-már deathcore berkekbe tanyázó technikás massza, míg a fennmaradó 3 perc felesleges dallamos burjánzás és nyálverés. Nem-nem a dallamos énekkel van a bajom, hiszen Josh McKeown nagyon is jól játszik a hangjával – több, mint tehetséges! – s képes rá, hogy a dallamos – szinte már valami progresszív emo – felhőkből érezhetően vált át a gyomorforgató mély hörgésbe, vagy a screamos ordításba. A baj ott van, hogy az angol srácok művészkednek, próbálják minél több dimenzió és közönség felé orientáltan előadni történetük elmesélését – ugyanis az egész korong egy storyt leng közre – erre készült a borító, s a booklet. A súlyosabb részek valahol a Maroon, Heaven Shall Burn, Fear My Thought vonalat képviselik, a kommerszebb témák hatásairól, pedig fogalmam sincs, mert nagyon-nagyon távol esnek az ízlésemtől így a zenei ismeretitől is.
Sajnos, az Open The Skies legnagyobb baja az, hogy olyan lett, mint a Fear Factory a Demanufacture után, ott jól állt nekik a dallamos vokál adott helyeken, szinte repített hogy aztán újra visszadobhasson a gépies agresszióba, annak ellenére, hogy az egész koncepció előre megkonstruált volt, valahogy mégis természetesnek tűnt – vagy csak nem erőltetetnek, amely a későbbiek során számomra a csapat végét jelentette. Vagy hogy éljek egy másik példával, ott a Linkin Park, amely tipikusan az a banda, amely dallamos, aztán amikor eszükbe jut, hogy hoppá – mégis csak egy metál csapat vagyunk, akkor durvulnak egyet, de éppen csak annyit, hogy a brutalitás és a harag meglegyen, de még ne lépje túl a befogadható populáris határokat. Ha ezt a két ellentétes koncepcióval és stíluson beüli hatásokkal dolgozó csapatot összeadom, mint mentalitást és jelent, akkor ezzel azt hiszem megmutatom, mi is az angol Open The Skies valódi rákfenéje. A tudásuk nagyon ott van, és érezni hogy rengeteg féle zenét hallgatnak, azt sem zárnám ki, hogy valamelyik tag nagy grindcore fan, de a végeredmény felemássága vérszegénnyé determinálja a Noé bárkája előtti idők természeti jelenségeit…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.