Hátradőlök, megnyomom a play gombot. „Mi a franc!” felkiáltás hagyja el a számat. Aztán egy másik száj közeledik, nagy fekete fogakkal, bűzös lehelettel és én nem tudok mozdulni (Spill!). Inkább becsukom a szemem, jöjjön, aminek jönnie kell. És máris a szörny gyomrában találom magam, ahonnan nincs visszavezető út (Awfull Fall).
Mint ahogy Alice a nyulat követte én a hangok és hangeffektusok, montázsok vonalán indulok el a teljes őrületbe. Ahogy haladok előre, egyre csak azon jár az agyam, hogy vajon melyik tablettát kellett volna bevennem. Mindegy, már egyik sem segíthet.
Egyszer csak megelevenedik minden körülöttem. Furcsa alakok, táncoló lények, halottak és félholtak, élők, akik még nem tudják, hogy nemsokára ők is csak egy zsinegen fognak lógni és a mester kedve szerint, otrombán, esetlenül, véres szájukat mosolyra húzva táncra perdülnek (Filistata).
Ám ez a tánc nem csak móka és kacagás, hanem vér és fájdalom, őrület és lázálom. Menekülnék, de látszólag örökre itt ragadtam. Kicsi pókok megannyi láthatatlan fonallal szőttek körbe, szemem kipeckelve, szám betömve. A balett megkezdődik. Suta és groteszk háromkezű lények másznak ki a dobozból, amin egy akasztófa alatt ez a felirat ál: Boldog karácsonyt! (A Year Of Judges)
Pici késekkel és gyermekcsörgővel a kezükben felém tartanak. Üvöltenék, de nem tudok. Mire kinyitom a szemem, már egy dohos sötét szobában találom magam. Csak egy félénk fénypászma világít meg egy furcsa alakot a szoba túloldalán. Háttal áll nekem. Megpróbálom közelebb vonszolni magam, de a lábaim már rég csak csontok, inak és izom nélkül. Hátrafekszem és várom az elkerülhetetlent. Becsukom a szemem és lépteket hallok egyre közelebbről. Nem, csak a szívverésem tompa puffanásai töltik be az elmémet. Valami mégis van itt. (So Close)
Majális. A nap süt, a szellő kellemesen langyos. Előttem egy saktábla és játszom. Mást nem tehetek. Segítségért kiáltanék, de egyre csak a bábukat rakosgatom, egyik lépés a másik után, bár tudom, hogy ez a kis közjáték csak elodázza az elkerülhetetlent. Velem szemben egy kalapos öregúr, a szeme csukva, mégis minden lépésemmel csak a vesztembe rohanok. Miután a király is lassan eldől, ő felnéz, és rám mosolyog, kinyitja a szemét, de szemek helyett csak két sötét üreget látok és csak nevet egyre harsányabban.(Tablescrap)
Gyászmenet. Hallom őket, de nem látom. Lassan haladunk, a zenészek húzzák a szomorú dallamokat, a tömegben sírnak és nevetnek. Nem értem. Valami zötykölődő kis dobozban vagyok… (Swint? Or Slude?)
Hirtelen zuhanok, de nem érek a verem fenekére. Csak zuhanok tovább, és üvöltök hangtalanul. Körülöttem nevető arcok. Hisz őket ismerem. Ő itt a matematikatanáron, ő pedig az a nyolcadikos fiú, aki elvette a karórámat. Ő a baleseti sebész, ő pedig az első barátnőm. Ő pedig az a srác, aki elvette. Mind csak nevetnek én, pedig leguggolok, kezemet a fejemre teszem. (Mind Your Eyes)
Verejtékben úszok, de igen, ez a szobám és én az ágyamban fekszem. A lázálom szorítása enged, nagyot sóhajtva felülök, kezem a homlokomra teszem, és keserűen felnevetek. Vízért nyúlok és letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról. Még mindig este van. Az ágy alatt lakó barna csíkos lélekfaló csak álom volt. (Lifeless)
Visszafekszem, a fal felé fordulok. Valami azonban kaparászik az ágy lábánál. Megragadnak, és csak visznek és visznek, eltűnik az ágyam, a szobám, a házunk.(Tall Tales) Zsákba tesznek, dobozba raknak, szekrénybe zárnak (Push Button).
Csak az ujjaim mozognak. Próbálok elérni valamit, de nem megy, elfáradok, feladom. (Gathering Fingers).
Minden sötét, csak egy ismerős régi elveszettnek hitt gyermekdal hangjai csilingelnek halkan a fülemben. Vagy máshol. Távolabb. Távolodnak. Elmennek, nevetgélnek, táncolnak, és itt hagynak. Kiszórakozták magukat (The Button Has Been Pushed).
Dominique Persi, Rani Sharone, Ben Rico, Gil Sharone, köszönöm. Meghaltam és újjászülettem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.