Bár a dán Scamp nevű formációt a legtöbb velük foglalkozó oldalon thrash és groove metálnak tekintik, én mindezt másképpen látom a műfajok tükrében. A csapat Århusban alakult 2002 körül, majd egy évvel rá demóval, 2005-ben aztán a Re-Draft című kiselemezzel jelentkeztek, idén pedig a debüt nagylemezzel, mely kritikánk tárgya. A külsőségek nem túl erősek, de azt hiszem ez a hasadt borító jól illik ehhez az agyas zenéhez, ami szerencsére rendesen hasít hangzás terén, így hát a hatás se marad el…
Mint már utaltam rá az imént, én korántsem érzem ezt thrash és groove metálnak, bár nem kizárható stílusok, ahogy végig szaggat-zakatol az 50 perc az agyamon. Kezdjük ott, hogy a dobok hangzása (főleg a pergő – iszonyatosan izmos és csattogó, és a két láb dob is erősen lüktető) így tehát az indusztriális jelleg nagyon is érezhető – samplerek is itt-ott feltűnnek – néhol majdnem főszerepet is kapnak, ha ehhez hozzáveszem a matekos témákat és iszonyat pontos és feszes riffeket illetve a numetálos jelleg pedig egy újabb modern csepp a bizonyos pohárba. Nos tehát, a képlet a következő: kicsit Meshuggah, egy picit Coal Chamber és DevilDriver illetve Static-X illetve az újabb Clawfinger (a refrének gyakran dallamos szárnyalásokká lesznek), aztán hatások mellett említhető a legendás berlini post-thrash csapat, a Depressive Age és a Fear Facrory uralta sci-fi űrhatár, mondjuk a Demanufacture környékéről. Amihez leginkább hasonlít a Scamp, az nem túl jó példa, hiszen nem hinném, hogy túl sokan ismernék (éppen ezért igyekeztem komponensekre és ismert hatáselméletekre bontani a dolgot) az a francia Hertz and Silence, aminél talán a Mirror Faced Mentality egy picivel emészthetőbb, és nem repít olyan mélységekbe. Vagy hogy két maistreamebb pl.-át említsek az ipari hibdidek scenéjéből: Mnemic és Dagoba. Tehát maximálisan szép és profi munkát végeztek a dán srácok, a korong változatos és a siker esélyei erősek, hiszen hihetetlenül nagy halmazok rajongótáborát tudják megszólítani, ami így élőben is rendesen gyalulhat, s intenzíven szakít… – gondolom. Igazán negatívumot nem tudnék kiemelni, azon kívül, hogy nem egyediek…
Akinek a felsorolt nevek kellemes emlékeket idéznek fel, azok nyugodt próbát tehetnek a Scamp debütjével, de az igazi Meshuggah fanoknak nem ajánlott, számukra a komplex tekerések és professzionális játék ellenére is unalmas, és nem elég matek meló. Ám aki szereti a húzos riffeket ipari alapokkal megbolondítva, annak ajánlantos belefülelni, és ismerkedni a dán produkcióval nem csak felületesen!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.