A német Llynch 2000-ben alakult, s máig változatlan tagsággal zenélnek. 2002-ben a Scorched Earth Policy kiadta első kislemezüket The Transformation of Madison címmel, s turnéztak a Converge, a kultikus Pg. 99 és a svéd Crowpath zenekarokkal. 2003-ban kijött egy splitjük a The Minor Times-szal (melynek dalai két évvel később a Transition Songs kislemezen újra megjelentek), s ezúttal a Playing Enemy-vel keltek útra, a most taglalt anyag pedig a bemutatkozó nagylemezük.
A banda szlogenjeit olvasgatva („from the very beginning Llynch has always been about doing things differently. […] in the end, the result is something unique, uncomprimising and rewarding.”) már volt némi sejtésem, mit várhatok a lemeztől, s az nagyjából be is jött. A zörejekkel beinduló Symbol Repetition kellemesen modern soundba csomagolt adrenalin-pumpáló riffjei és lebegős dallamai kapcsán sokaknál beugorhat majd a Deftones, esetleg a kései Norma Jean vagy még távolabbról a Quicksand neve. A rövid kiállások és berobbanó zúzós részek közti dinamikai váltásoktól kezdve a riffek jellegén át egészen a vokális megoldásokig, szinte minden a sacramentoi brigád egy kevésbé depresszív és művészi, több melankolikus (post-rockos) témázással és elszállással felhígított változatát juttatja eszembe, mondanom se kell, ez rögvest ellentmond a magukról állítottakkal, azaz eredetiségről csak minimális mértékben beszélhetünk. A tempósabban menetelő Athena is javarészt ezeket a jellemvonásokat hordozza, a végeredmény a kissé lágyabb, nyúlósabb melódiákban tér el az alaprecepttől. P. Hell hardcore-os üvöltései, szótag-torzításai, a dallamos hajlításai több helyütt Chinora emlékeztetnek, jól együtt mozognak a lüktető groovy riffekkel, de maguk a számok nem igazán kiugróak. A hangszerkezelési képesség megvan, tudják, mit akarnak játszani, csak igazán emlékezetes formába hozni nem képesek az ötleteiket, s ami a lemez egészére jellemző, hogy hiányoznak a csúcspontok. A narratív beszéddel operáló csendes–lassú Floating North a Mogwai-t, az Eyes Towards Oont pedig az Isis munkásságát idézi meg, a két szerzemény egybefolyva alkot egy(ség)et / következik egymásból, de a hosszú felvezetés után végre beérkező zúzás a katarzis lehetőségét nem hordozza magában, aminek a hiánya elég problémás hasonszőrű zenéknél. A stílusban eltérő, de hasonlóan túlfűtött zenét játszó, már feloszlott Course Of Action az agresszióra és a melankóliára építve, pl. sokkal izgalmasabb végeredményt tudott összehozni anno, de a We Are Our Ghosts-ot a hatásaik egyes dolgai mellé állítva is vannak bizony minőségbeli különbségek. Nem sokat javít a helyzeten M. Rosner dobos kimért, ötletszegény, izgalommentes játéka sem; egy lüktetőbb, kevésbé „spórolós” stílusú ütős mindjárt lendíthetett volna valamennyit a produkción. Ugyanez áll a Morla esetében a női énekre is. Nem az a baj, hogy van, hanem hogy semmit nem tesznek a művésznő lágy, visszafogott dallamai a lapos környezethez, pusztán belesimulnak és ez kevés.
A hosszú címadó és az utolsó Llizzards párosa már valamivel egyénibb húrokat pedzeget. Előbbi kórusai például egész kellemesek, bár a hangulatfokozás kimerül a riffek monoton ismételgetésében (de legalább a basszusgitár vastagon, telten „röfög”), a kimérten acsarkodó Lizzards pedig a leállás, témázgatás után a nyolcadik perc környékén robban be, mint egy Isis szám, s ekkor kezdenek érdekessé válni a dallamai is, de jó hamar lecsapják a végét. Kár érte, jobban is elsülhetett volna, ami az egész lemezről elmondható. Az utóbbi időben nagyon megválogatom, az efféle zenékből mit hallgatok meg, s valószínű, hogy a Llynch sem lesz hosszú ideig társam, de akinek mondanak valamit a cikkben elhangzott nevek, tegyen egy próbát vele.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.