Hányan futottatok össze a floridai Naphobia nevével? Gondolom nem sokan. Pedig a floridai Death Metal hullám aktív részesei voltak, és 1989 óta léteznek. Igaz volt egy 10 éves leállás úgy ’96 körültől, ugye nem kell részleteznem (akkoriban hordott mindenki Alice in Chains meg Nirvana pólót). Azóta megint életre hívta a zenekart a főnök Nik Chevalier, és egy interjú elébe is nézek vele.
De menjünk egy kicsit vissza. Az első demót 2 évvel a megalakulás után adták ki, amit egy fanzine a Slayer és a Morbid Angel egyfajta hibridjeként aposztrofált. Akkor még fénysebességgel aprítottak a srácok. Újabb két év elteltével rögzítették a második demót; amit a Megadeth első két nagylemezén is doboló Gar Samuelson stúdiójában vették fel, Gar gondoskodó felügyelete mellett. A 2 éves periodicitáshoz mereven ragaszkodó zenekar ’95-ben elérkezettnek látta az időt egy nagylemez kiadásához, amely történetesen a jelen kritika tárgya.
Floridai Death Metal, a kezdőriffek (To Lead Astray) egyenesen a Massacre aranykorát idézik meg, egészen fél percig. Itt sajnos a dob nagyban hozzájárul ahhoz a tényhez, ami miatt nem lett belőlük egy második Massacre. Persze nem panaszkodom, egy ilyen ínséges időben, amikor kevés régisulis DM lemezt jelenik meg, a régi lemezek felüdülést jelentenek… még akkor is, ha ’96-ban ezt simán le-kópiabandáztam volna. Sajnos ez tagadhatatlan tény, hogy nem akkora egyéniségek és géniuszok, mint a Death avagy a méltán emlegetett Massacre, de meglepetésekre még fel kell készülnünk! Az első olyan rész, amire felkaptam a fejem, az az „Of Hell” nyitánya. Nem tudom megmondani, hogy mi a címe annak a filmnek, amiből az intrót idevágták, de nagyon hangulatos. Valami horror film fináléja, fincsi! Ja igen, a demós korszak fénysebességű reszelései elég nyilvánvalóan a múlté, a lemez leginkább középtempós, de így is aprít. Persze semmi andalgás, korrekt death metal ez, de reszeléseket ne várjunk túl gyakran. A dobos persze igyekszik rendesen, de ekkoriban már ennél magasabban volt a sebeség-korlát. A szólók sok helyen a tremolókar rángatásából állnak, mint ahogy azt Chuck megjegyezte Rick Rozz-ról, és amivel indokolta a kirúgását a Death-ből. Ez viszont igazi csemege a floridai hívők számára. Az ének sem igazán mély hörgés, sőt kifejezetten érthető, bár szövegkönyv itt-ott ajánlott! A szövegekbe még nem ástam bele magam, de az America A.D. erősen politikai felhangú, ez simán hallható a tiszta énekbe hajló vokalizálás miatt (a téma: free speach). A „The Ungodly” megint felpörgeti a már lankadó hangulatot, és az embernek az az érzése, hogy a dobos megtáltosodott. Közben meg annyi történt, hogy a Death félisten dobosa, Gene Hoglan püföli a bőröket! Na valami ilyesmi adalék hiányzott eddig ebből a masszából, hogy rendesen összeálljon. Még a szerény költségvetés mögül is előmászik a minőségi zene. A „Technical Fool”-ban végre rendesen odalépnek a gázra, és megcsillantják a tehetségüket a magasabb sebesség tartományokban is! A lemez egyik legjobb nótája is lehetne, ha nem erőltetnek bele pár olyan oda nem illő részt és lassulást. A lemezt záró „As Ancients Evolve” elő szándékozta húzni a két ászt az ingujjból: maga Chuck Schuldiner és Gene Hoglan vendégeskedik a dalban. A szólóról csak annyit, hogy Chuck stílusa annyira felismerhető benne, amennyire ez csak lehetséges! Szinte mintha csak lemaradt volna az Individual Thought Patterns lemezről! Persze a nóta nem ennyire jó, sőt a keverés rosszabb is, mint a lemez többi nótája, szinte botrányos, de gondolom máskor/máshol rögzítették, a prominensek miatt. A bőgőről sajnos nem írtam még semmit, mert rendesen eldugták a keverésnél. Hallani itt ott, sőt nem egyszer szólóba is kezd a srác, de máskor igazán alig alig hallható. Pedig tudna ám, de ez nem az ő lemeze lett.
Összegezve ez egy közepesnél jóval több lemez, helyenként meg egyenesen kiemelkedő! Ma ez remekül betölti az üres részeket, amíg az Autopsy : Severed Survival februárban megint megjelenik mindenféle csemegével megbónuszolva! Chuck/Death rajongóknak-gyűjtőknek izzadhat a tenyere, hogy milyen az a szóló, amit erre a lemezre elszórt a Mester. Mivel egy szinte no-name minikiadó adta ki (gyanítom, hogy magánkiadás, mert a demók is mind Club Fear Music kiadványok), és mára eléggé reménytelen ráakadni. Persze ez igaz a Scream Bloody Gore első kiadására is. Ha már minden klasszikus megvan, ez lehet a következő!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.