A svéd The Citadel sokak számára ismeretlenül csenghet, ennek két oka is van, az egyik hogy ez az első nagylemeze a 97-ben alakult sundsvalli heavy hordának, a második pedig, hogy ez sem túl meggyőző, pedig a külsőségek (igényes digi-pack csomagolás és szétfolyt kissé szürrealista digitális munka) szemrevalóak. A hangzással sincsenek gondok és valójában a tudással se, csak olyan semmilyen a végeredmény. Az is vicces, hogy közel 10 év után jelenik meg a debüt nagylemez, amit csak két demó előzött meg (ezekről kerültek fel a dalok a mostani nagylemezre) – legyünk őszintén a skandináv vonaltól nem ezt szoktuk meg… s a heavy metál se annyira jellemző, de ez legyen a legkevesebb.
50 perc 10 dalon keresztül taglalva, a koncepció egyszerű, patetikus és magasztos mélységek és zakatoló középtempó, apróbb váltásokkal és kellemes billentyű felhőkkel szárnyaltatva, de valahogy még sincs nagy repülés, inkább csak süpped a Brothers of Grief, ami köszönhető a klasszikus doom elemeknek is. Lehet instrumentálisan többet adna, mert Jonas Radehorn orgánuma csak pár nótában áll jó, amúgy unalmas és semmilyen. Annak ellenére, hogy mégis csak egy heavy metállal állunk szembe, van benne mélység és súlyosság is, ám az előbb már említett vokál nagyon ellaposítja és a végső kicsengés inkább középszerű, mint jó. Pár helyen poweres dolgok is feltűnnek, amúgy pedig egy minimálisan kifordított Hammerfall, Pain of Salvation illetve Evergrey, de azoknál azért néhol súlyosabb, s mellesleg van ilyen nevű divat csapat is… Nagyot nem csalódtam, mert tudtam, hogy heavy metál vár, de attól még átjöhetne az, amit művelnek, és az alapvető témákkal nincs is gond, szép szólók és dallamok és meg-megjelenek, de valahogy olyan semmilyen… pedig pl. a The Creeper alapja súlyos, a címadó is érdekes a keleties ízeivel, ahogy a Sleeping in Reality is magával ragadó (kicsit Rammstein szerű Keine Lust – s itt a dallamos refrén is ügyesen sikerült). Aztán húzos és kellően groovós a záró The Play is, ahogy a Evil Kingdom is egy jól sikerült doom csúsztatás – leszámítva az elcseszett refrént… „ooooóóóóooo wóóóóóÓÓÓÓ”…
Mindettől függetlenül, az aki szereti a mély és lassú heavy metált, annak könnyen átjöhet az, ami nekem nem talált be, egyszóval nem rossz ez, csak érlelni kell, sokat hallgatni – de annyi jó más banda és korong van, hogy ahogy jött a semmiből a The Citadel, úgy el is megy…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.