A Lionheart nem más, mint egy új típusú vérátömlesztés San Franciscoból, a HC színteréről. A The Will To Survive valójában egy már kiadott tavalyi előtti anyag, ám mivel a terjesztés túl jónak bizonyult és a csapat több lehetőséget látott magában, mint Stillborn Records által összesen kiadott 1000 db anyagi hasznát, így kedvenc Hááákóór kiadónk, az I Scream újra piacra dobta, s mivel nagyon-nagyon jó arcok, ennek egy limitált részét megtoldották a This means war kislemezzel is… Nos erről olvasol most!
A Lionheart elég nagy és paraszt izomburkot takarhat az állatvilágban, mert hogy kérem szépen a Bay area csapat masszív egy gólem. Gyakorlatilag a korai Hatebreed, Pro-Pain, Terror, Stick To Your Guns és a Madball konstelláció és donor halmaz részesei leszünk. Nagyjából ennyivel el is mondtam, miről szól ez a 17 nótára és 43 percre feldagasztott megbaszlak anyád hátán féle bunkósbot. Az igazság része, hogy a mezőgazdász zetor HC elemek mellett thrash jelleg is itt-ott érezni a punkos lüktetést is, de annyira beakadt az eke és a boronáló gép a fekete földbe, s a kiforduló hantokon is olyan szinten nyomot hagyott, hogy egyszerűen mindent elnyom az alapvetően középtempós döngölés. Ez alól csak az EP öt dala képez kivételt, amely 2006-os (tehát demójukat leszámítva első komolyabb anyagjuk), itt a hangzás is egyértelműen sokkal koszosabb, s sokkal inkább bennük van a Madball féle lüktetés, itt sokkal több punkos jellegű riff kerül elő, igaz a vokál erőteljesen hörgés, míg a nagylemezen az a tipikus paraszt HC-és ordítás. Ahogy kezdtem a kritikát is, a Lionheart nem más, mint a megfáradt és belassult HC mozgalom vértátömlesztése, de nem hinném, hogy ettől a hatalmas oroszlán szívtől sokkal tovább fog élni a test, pedig kellően nagy implantátum az a helyzet, hogy az emberi testek, sokkal inkább beveszik a sertés és a birka szöveteit, mint egy oroszlánét (nem mintha bármikor bárki is próbálta volna, de ha működne, akkor ennyivel a szomszéd macskájának agyát is kicserélhetnénk az anyóséval…), s most is ugyanaz a gond, a HC színtér a nagy őszinteségek és eszmék ellenére szétesett és elüzletiesedett, fogalmunk sincs, hogy melyik utcai brigád miért is harcol, a mély érzelmekért, és gyermekkori értékek-gyökerek hatására, vagy a csillogás és pénz a domináns.
Természetesen ezt a Lionheart esetében se lehet egyértelműen kimondani, s bár zeneileg inkább old school moschcore-ral próbálkozik a NYHC csapat, ettől még a hatások egyértelműen divatosak jelenleg is. A borító megegyezik a korábbi kiadáséval nagyjából (a sarokba oda került hogy Special Edition, de pl. a kislemez nótáinak szövegei nem képezik a booklet részét, mind a mellett hogy közben a tracklistben feltüntetésre kerültek), a hangzás igazán paraszt; izmos és masszív, mint ahogy ezt ez a fajta műfaj meg is követeli, az EP pedig, mint már említettem, zajosabb és erőtlenebb, zeneileg viszont érezhetően durvább. Mi tehát a nagy helyzet? Akinek az említett nevek mondanak valamit (én pár éve nagyon szerettem a többségét, sőt a Madball, ma is nagy kedvenc), az tegyen egy próbát, világmegváltást nem fog hallani, de egy nyers és brutális némi thrash fertőzéssel vezeklő mezőgazdász HC-ort, annál inkább! Hajrá!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.