A görög idióta nevű Mencea 2004-ben alakult a fővárosban, gyakorlatilag a Dark Matter Energy Noir címre keresztelt anyaguk az elsőm komolyabb próbálkozás, melyet biztosan demó vagy próbatermi dolgok megelőztek, de ezekről nem szól a fáma. Zeneileg a progresszív death metál burjánzó halmazában merítkeznek meg srácok, s zenélni nagyon tudnak, elég mindez a sikerhez? Ha az egyértelmű befutásoshoz nem is, de az Indie Recordings mindenképpen látott bennük fantáziát, oly annyira, hogy már akkor útjára bocsátotta a promót, amikor még a végleges borító se volt letisztázva, s akkor egy picit had vigyem a kedves olvasót a málnásba mackó nélkül – s azokat is, akik irigykednek ránk, hogy milyen jó, hogy promókról és eredeti CD-kről írunk. Nos, így néz ki a borító és a promó – katt ide – és akkor ez még a jobbik eset, hiszen nem beszélnek bele a dalokba s nincsenek a végeik sem lehalkítva, ahogy a korong se írott CD. Természetesen a külsőségek terén a promót fogom értékelni, de ha az azóta megszületett borítót kéne (amely gyakorlatilag egy 10 perces fotómanipuláció) akkor se bírnék rá többet adni. Na de lássuk, mihez is elég a nagy kiadó és az imént pedzegetett siker!
Természetesen a hangzást szó nem érheti, erőteljes és masszív, avagy tökéletesen azt a bombasztikus ütést fejezi ki, amely nélkül az ilyesfajta zene erősen gyengének minősülne. A progresszív jelző egyben crossover elemeket is jelent, és alá tudom támasztani a kiadó 
szavait, miszerint In Flames, Meshuggah, Soilwork és Strapping Young Lad lépegetések részesei leszünk közel 41 percben taglalva 8 húzós nótával. Vangelis Labrakis nagyon kellemes billentyű témákkal erősíti a Menea formális brutalitását, s éppen ez által szakad kicsit háttérbe az In Flames és Soilwork féle melodikus death metál identitás. A szaggató matekosság egyértelműen a Meshuggah munkásságából merít, ahogy a már említett Strapping Young Lad életképek is relevánsak a rengeteg féle megoldásnak köszönhetően. Természetesen a srácok nagyon tudnak, és hibrid muzsikájuk gyakorlatilag bárkinek tetszhet, aki túl lépett már a heavy és metalcore dolgokon (bár ez utóbbi scene harcosai is könnyedén megtalálhatják számításaikat a Dark Matter Energy Noir lázongásaiban). A nóták többsége a lassú és középtempó között mozog szép törésekkel és kiállásokkal, pár helyen a progresszív elem, már-már jazz szerűvé lesz a szintinek köszönhetően – máshol pedig klasszikus zenei vagy éppen kozmikus magány árnyait festi meg, s akad pár súlyosabb begyorsulás is, ennek ellenére az alapvető koncepció a ritmikus fejbólogatás – bár a dobok azért kellően extrémek és haragosak, avagy a komplexség fedhetetlen – és el is várandó ilyen nevek és hatások után. A The passing kezdése annyira energikus és eltalált, hogy még az ilyen zenék iránt prűd hallgató is érezni véli a dallamos tombolást, ahogy a The holy cast már-már depresszív akusztikus zajhalmaz bontása is megfelelő helyekre rakja haragos komponenseit, s gyakorlatilag a melodikus death metál a dallamos riffek között még ha elveszni is látszik, mindvégig helyén marad, csak a tengely forog, az egyhelyben gyártja már ezer módon eljátszott – de még mindig kicsit újat adó részleteit.
Kicsit meglepődtem, hiszen a görögöktől inkább a minőségi black metált szoktam meg, mint az eltalált death metált, de bármennyire is igyekszik a kiadó szédíteni a népet, a Mencea debütje gyakorlatilag nem más, mint egy hihetetlenül agyas és változásokra képes melodikus death metal inspiráció és mellékesen megjegyezném kissé rossz májúan: reinkarnáció!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.