Az angol Guilt Trip kritika egyeseknek tetszeni fog (mert végre olvasnak egy korrekt fikázást és egy lehangolóan alacsony pontszámot), másoknak pedig akik még mindig a metalcore szerelmesei, még jobban elmélyítem az ellenem irányuló szenvedélyes megvetést és gyűlöletet. A csapat egy kislemez után úgy érezte, hogy nagylemez is menni fog, és még kiadót is találtak hozzá – ami azért nem semmi, mert ilyen és hasonló bandák nálunk is vannak szép számmal, ezen a szinten egy részük mozog is, mégis valahogy se mi, se a kiadók – le se szarják őket – s mellesleg a Casket Music egész jó csapatokat is beterelt már az istállójába, na jó; kezdő kiadó, de elég színes a felhozatal. A Guilt Trip esélyesen a mértani és gazdasági mélypontjuk lesz, s tökéletes példa a trendekre, hiszen se múltjuk, se tudásuk, csak jelenük, amire azért vevő lehet a közönség, hiszen a 2 pont ellenére annyira rossz dolgokat nem mozgatnak meg. Sőt! Éppen egy kis egyedi íze is van attól, hogy klasszikus és modern rock metál elemek keverednek itt a metacore-al, a végeredmény pedig egy felemás hibrid, olyan szintű amatőr atmoszférával, mint a pornográf oldalak 40-es és 50-es hölgyeinek megfáradt idomait nézve, amint egy száll pinában tündökölnek terpesztve és combjaik mögé kapva a fél világ tapasztalatát…
A 40 perces és 11 számos korongnak sem a hangzásával, sem a külsőségeivel nincs semmi gond, ami benne fogad az viszont már annál inkább végzetes. Ők maguk melodikus metalcore-nak tekintik azt (avagy langyos fosi kellően komoly hányással, s némi gyomorsav képzelőerővel…), amit művelnek, az amúgy súlyos megjelenésű fiatal társaság – kikről ránézésre nagyon másfajta muzsikát várnánk. Holott mit is kapunk? Slágeres nem tud énekelni dallamokat tisztán srác igyekszik – melynek gyökerei valahol a Nickelback féle sújtásból ered – az erre hörögni nem tudó fiú üvöltését kerülgetni, a végeredmény természetesen faramuci, már csak azért is, hiszen a témák iszonyat egyszerűek, s bár akadnak jó kiállások és érdekes részletek, alapvetően ez 40 perc már annyira maistream vonalakban tajtékzik, hogy akár a masszívabb rádió barát nu metál közösséget is megkockáztatnám. A riff-gyilkos nem fog le rossz dolgokat, s pár szóló egész ügyes – de nagy részét a témáknak én is eljátszom, holott a virtuozitásom valahol a bányás béka segge alatt keresi identitását. Sem a középtempós metalcore riff szaggatások sem pedig a modern rock elemekkel váltakozó hamis dallamok nem képesek az energiát megtartani, az elejétől fogva unalmas és fáradt karcolat, mely pár hallgatás után még az elsőre meglepő párosítás és hibrid jelleget is elveszti. Nem tudom mi lesz a srácokkal, ha a metalcore végleg kifullad, hiszen már így is túl későn érkeztek és nagyon levágós a nem tudunk zenélni, de siker és rajongó kiscsajok térdelve az öltözőben nagyon rock’n’roll lenne… lehetne, ha nem ennyire képzetlen fiúk próbálnának spanyolviasz olvasztásba kezdeni. A Suffer In Silence primitívsége, gyengesége és alulértékeltsége ellenére, tartogat kellemes mozzanatokat, amikkel érdemes lenne foglalkozni, ha komplex zene párosulna hozzá, szóval fogalmazhatunk úgy, hogy jó ötletek vannak ám mind elveszik a gyenge megvalósítás miatt. Így hát nem csak a fickó a borítón szenvedő, de az érettebb hallgató is könnyedén azzá válhat, a 15 éves trendharcosok pedig áldozattá… természetesen akadnak bandák és stílusok, ahol nem a tudás miatt lesz a lemez jó, hanem az atmoszféra miatt, de itt nem erről van szó – illetve a hangulat se működik, a srácok bármennyire is komolyan igyekeznek kinézni (ezek a csillagok is már mekkora szarok, világéletemben rühelltem ilyen trendi fosokat rakni a „jó[féle]népre”)…
Kedves ww1tchburn3r barátom anno fel volt háborodva All That Remains – Overcome kritikámnál az 5 ponton, hogy miért nem kevesebb? Azért drága Ferim, mert annak a csapatnak volt múltja és zenélni is tudnak, nem azzal van a gond ahogy lefogják a húrokat, hanem ahogy elkurvultak, azonban a Guilt Trip alapvetően ringyó lélekkel született (ez morális probléma) és a tudással is komoly gondok vannak (ez pedig már igazán kritizálható, avagy morálisan elítéljük az Ektomorf-ot, ezért a zenéjükben is a hibákat keressük – míg a nemzetközi sajtó semmit sem tud inkorrekt hazudozásaikról ezért alapművekként emlegetik a komplex és komoly tudással felfegyverzett két lábon járó fénymásológépeket – és hazai és nemzetközi téren is rengeteg ilyen pl.-át említhetnék még, de nem teszem). Hiszen egy csapat életében a mentalitás fontos, de mégis csak mellékes, hiszen a zenét hallgatjuk, a tudást értékeljük, s ami ez mögött húzódik meg az a plusz. Nos, az angol srácok debütjén egyik se működik, s arra azért kíváncsi lennék, hogy idehaza a Musicworld 2000 Bt., mint kizárólagos terjesztő mennyit adott el a Suffer In Silence-ből, majd rákérdezek Vass Józsinál – lehet meglepődöm és egész sokat, hiszen emészteni könnyedén lehet, s kellően érzelgős és agresszív a mai 16 éves lánykáknak fél kg púder, kisírt és megfolyt szemfesték mögül szemlélve a szenvedő világ meg nem érthető és értett aspektusait és rétegződéseit…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.