Vannak olyan albumok, amiket távolról, egészében nézve érdemes elemezni. Az összhatás ad ki egy megtermett vaskos tömeget, míg másokat homlok egyenest ízeire kell cincálni, hogy az ember eljuthasson az esszenciát adó velőhöz, és hogy valamelyest választ kapjon az egészet szemlélve felmerülő ezer kérdésre. Így voltam én is a különös nevű francia duo első merényletével. Annyi minden taszított és vonzott az anyaghoz, hogy végül is feladtam minden ellenérzésemet és totális szerelem lett az ismerkedés vége. Amit a multihangszeres, zeneszerző, producer mindenes Alexis Damien és a női vokálokért felelős és a Penumbrából is ismerős Asphodel a 2 Unlimited anyagon összezenélt, az simán 2008 experimentális fúziós és kísérletezős agykurkászás csúcsteljesítménye. Mivel egy címke ráaggatása erre a fajta zenére egyszerűen lehetetlen, kicsit érdemes sebészkéssel szétcincálni a tizenhárom számba préselt agymenést.
A hatásvadász, ám kellemes intróként funkcionáló Intrusion gyerekéneknek tűnő és a szokásos „úgy teszek, mint ha élnék, bár rég halott vagyok” szöveg előrevetít egy művészi groteszkséget, amit aztán a Rammstein-i mélységekkel megáldott Esthete Piggie kommersz elektro industrial gótik nyavajája azonnal borít is. Azonban az egyre erősödő gótik elektro kommerszpop vonal érzetét és az anyag kiszámíthatóságát huszárvágással nyesi át a Nearly Dead Bat Make-Up, ami a zavarba ejtően erős Faith No More – Be Aggressive pompomlányos verzetémájával azonnal az experimentális, kisérletezős irányba tereli az album hajóját. De hogy teljesen és azonnal keresztbe álljon a szem, az ismerősen csengő refrént egy pillanatnyi Lacuna Coil-os énektéma és egy light-os kommersz funky betét tekeri meg, ami egy masszív hörgő metalzuzzantásban csúcsosodik ki, és akkor a szemernyi Diablo Swing Orchestra színpadias, baldachinos és nehéz selyemként az agyra telepedő teátrális előadásának itt-ott feltűnő morzsáiról nem is beszéltem. Na erre varrjon gombot az egyszeri hallgató! De mint ahogy a klasszikus bohózat közhellyé degradált örökzöld sora mondja, „Van másik!” és máris egy ír kocsmából kiszűrődő tangóharmonika dallamaira érkezik a kapu előtt részegen éneklő kisegerek kórusa, simán megidézve egy klasszikus fekete fehér Walt Disney rajzfilm hangulatát. E pillanatnyi bizarr benyomást azonban azonnal az
enyészetbe taszítja az ismét felbukkanó doom-death málházás, amit egy a Penumbrát is idéző kétlábgépes operás énekes duett koronáz meg, hogy aztán újra a Stolen Babies-féle börleszkbe illő zenei őrületé legyen a főszerep. Folytassam? Oké. Az album egyik legérdekesebb tétele, már csak a szövege okán is, kétségtelenül a Pussy Worship, aminek a nyitó slappes basszuscsattogása és funky alaptémája keveredik egy csipetnyi Kate Perry-s mainstream énekdallammal, hogy aztán eljussunk egy klasszikus, kommersz csajos rockhimnuszhoz, aminek a közepén a tortára egy rövid afro rabszolgarigmus rakja fel a habot. De említésre méltó például a Get Ready To Sweep ős doom kezdése, csak úgy az Astral Sleep-es Tiamat receptje alapján, amit a lúdbőrösen izgató női ének és a hidegrázós, zongorás, a Pain Of Salvation-ös Daniel Gildenlöw dallamvilágát idéző refrén tesz felejthetetlenné, hogy a zseniálisan összeszerkesztett, zenei felszabadulást hozó kis betéttémáról már ne is beszéljünk. Vagy itt van a Yo-Yo Yes Than No polgárpukkasztó, szintikommerszségének és a hörgős gótik-doom házasságának torzszülötte valamint az Only Some Shitty Chemical Stuff gótik doomjába oltott Rammstein cammogása és akkusztikus cicaénekes lezárása, ami ismét kizökkenti a már mindent értő boci szemekkel a busz alá sétáló hallgatót a bizonyosság érzetéből. A néhol groteszk és művészi, totálisan egyedi női énektémákkal megfűszerezett, szélvész kétlábgépes modern death hybrid Be My Idol Then My Fall-t, vagy a Björk-i eklektikus őrületet is magában hordozó Serie Z I-et már csak félve merem megemlíteni…
Az összes tételt másodpercről másodpercre érdemes szétcincálni, kielemezni, és két kézzel falni a milliónyi utalást, kitekintést, zenei párhuzamot és mosolyogni hozzá, mint egy jól lakott óvodás az ebéd után. Irtózatosan nehéz, korlátok nélküli és bizarr zene ez, amit a felhozott párhuzamok okán még távolról sem lehet megítélni, vagy egyáltalán a közelébe férkőzni. Azért aki vigyorogva asszisztált a Maximum The Hormone, vagy a Stolen Babies által elvégzett agyműtéthez, az simán bepróbálhatja a francia duo kicsit más aspektusú halmazegyesítési kísérletét is! Kellemes agymosást!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.