A Blutvial mögött két ember áll; Aort a nemrég új lemezzel jelentkezett avantgárd Code-ból, valamint Ewchymlaen, aki a kevésbé ismert, s már feloszlott Reign of Erebus és a demós Acolyte’s Ruin bandákban próbálkozott mindeddig. Egy kislemezt adtak ki 2007-ben Full Moon Possession címmel a Ledo Takas kiadó gondozásában, szigorúan 666 darabra (mekkora klisé) korlátozott vérvörös 7” bakelit formátumban, melyhez nem volt szerencsém, így tiszta lappal indult nálam a július közepén megjelenő első albumuk, melynek elég csak a borítójára és a címére egy pillantást vetni, s máris jó eséllyel tippelhető a stílus, mely mellett lándzsát törnek.
A Blutvial tehát e két figura black metal mellékprojektje, a projekt jelleg minden előnyével és hátrányával együtt. Itt természetesen nem voltak olyan ki nem mondott elvárások, mint a Code-nál a nagy port kavart Nouveau Gloaming folytatása esetében; vagy más underground szinten már nevet szerzett bandánál, illetve kevesebb kompromisszumot is kellett kötniük, mint egy rendes próbateremben jammelő zenekarnak, hisz ketten írtak meg és játszottak fel minden hangszeres részt. Ugyanakkor a minőségi szűrés is érzékelhetően kevésbé volt szigorú, mint az az anyabandák esetében lenni szokott, így az I Speak Of The Devilre pusztán helykitöltő jellegű témák is felkerültek – mint oly sok esetben, ezúttal is érdemes lett volna az ötven perces hosszon faragni, s jobban megválogatni a felkerülésre érdemesnek tartott ötleteket. Az irányvonalat tekintve nyers, darázsfészek hangzású black metallal van dolgunk, semmi szintetizátor vagy tiszta ének, s a folk / pagan dolgok sem játszanak; hasonlóságképpen olyan bandák érdemesek a megemlítésre, mint a Gorgoroth, a korai Emperor (csupán néhány riffnél), vagy épp a Burzum. Utóbbi különösen az epikus, hosszabb lélegzetvételű számok hatásosan monoton dallamos riffelésében és a természet-közeliség kapcsán mutatható ki, erről a végletről a záró, monumentális Hiraeth a jobban elkapott darab, míg a gyors varjúdombi sikálások közül a szélviharként tomboló, különösen kegyetlenre sikeredett Raging Winds pár témából felépített sodrása tartozik az erősebb pillanatok közé. A szűk lehetőségekhez mérten a változatosság azért ott lebeghetett az alkotók szeme előtt; az egyes számokon belül ritkábban, ugyanakkor azok között végig érezhető a törekvés a tempó variálására; mint a két sebesebb darab közé illesztett 1584 lassú (és indokolatlanul túlnyújtott, valamint nem túl érdekfeszítő) kínszenvedése, vagy mint a menetelős, középen leállással ellátott Our Hallowed Bones; emiatt van egyfajta hullámzó hatása az anyagnak. Rendesen össze vannak rakva a számok, s a lemez felépítésén is érezni, hogy tapasztalt arcok keze munkája, ám ennek ellenére kiugróan jónak, vagy korszakalkotónak semmiképp nem nevezhetők, a szokásos feketefém sémák és ismertetőjegyek sorakoznak itt fel. A megszólalás minden karcossága mellett is erőteljes és befogadható (Minerva Pappi engedte át egy utolsó maszteren a Finnvox stúdióban), mint ahogy a külsőségek is visszafogottak; nincs arcfestés és fordított kereszt, vagy bármiféle túlzott extrémitás, ami esetleg sokakat elijeszthetne mai komfortista világunkban. Ennek ellenére nem valószínű, hogy tömegek kattannak rá a Blutvialra, ahhoz ez még mindig elég nyers zene, ám a dalaik sajnos nem mind egyenletes színvonalúak.
A műfaj (s a fent említett zenekarok) hívei azért próbálkozzanak meg vele.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.