Tardy Brothers
Bloodline

(Candlelight Records • 2009)

haragSICK

2009. szeptember 20.

0

Pontszám

6.3

A Tardy Brothers iszonyatosan fantázia dús klisékben fetreng, mivelhogy a Bloodline egy olyan szó, aminél kevesebbet rágtak már le jobban, illetve a project kézenfekvő neve (John Tardy – vokál és Donald Tardy – dobok). Mindketten Obituary tagok, John a frontember, míg Donald a dobos, aki az első Meethook Seed-en és az Andrew WK party metálon is zenélt. Őket egészíti ki vendégzenészként Ralph Santolla szintén Obituary, de játszott a Death-ben és a Deicide-ban is, illetve még három gitáros kisebb-nagyobb brigádokból besegítve. Igazából nem értem mire ez a rengeteg 4 és 6 húros reszelő, mikor a Bloodline gitártémái nem igényelnek többségében ekkora tudású és precedensű személyiségeket. A project természetesen floridai, s ha már az Obituary a fővonal, akkor az is magától értetődő, hogy nem a sebességen lesz a hangsúly. Na de nem is a külsőségeken (teszem hozzá, én egy Verbatim írott CD-én kaptam borító nélkül), mert ez a hozott képekből 10 perc alatt manipulálható fedő nem éppen az év borítója, se engem nagyon erősen emlékeztet másik kettőre; A nagymama háza (Grandmothers House) elbaszott 88-as horror filmére illetve az Asbury Park-i heavy-crossover-alter metál Godspeed – Ride című korongjáéra, s persze még rengeteg másra is, hiszen szinte bármelyik autós, kamionos vagy éppen tuning magazinon láthatunk ilyesmit. Igazából illik hozzá, mert ahogy a külsőségek se túl sok eredeti ötletet tartalmaznak, úgy a zene se…

Lényegében a középnyomvonal evidensen az Obituary taposta csapás, tehát a középtempós zakatolás, amire rásegít John jellegzetes orgánuma is, amely sok helyen egyenesen a World Demise és a Back From The Dead kevésbé szerencsés mozzanatait jutatta eszembe némi stoneres illetve ős hard rock-os zamattal. Mindehhez vegyünk hozzá, némi szólót, melyek egy része dagad a heavy-s és blues-ós rock’n’roll virtuóz lázadástól, egy másik része pedig thrash-es, ami néhol a riffekből is visszaköszön. Amúgy a korong legértékelhetőbb része mindenképpen az imént említett szólók, melyek remek ötleteket és megoldásokat tartalmaznak, a többi halmaz pedig megtelik az Obituary préselte csapástól. Amely sajnos eléggé vérszegény, hiszen a floridai főcsapat se éppen a nagy megújulásról híres, inkább egy olyan veszett vad, amely a saját farkát kergeti, rója a köröket és a korongokat, majd mindig beleharap, s csak ritkán veszi észre, hogy már nem az, mint 20 éve…

Ennek a projectnek akkor lett volna igazán értelme, ha kísérletezni mernek, s bátran, nem csak így ímmel-ámmal, mint ahogy ezt teszik a közel 40 perces Bloodline-on. Ajánlatos lett volna a szép szólókat jobban elnyújtani (vagy a nótákban felmerülő dallamokkal tovább játszadozni – egy helyen tették csak meg, a Scream Descendent-ben illetve a Wired szép instrumentális átkötésében), több heavy-s és blues-ós hatást vinni bele, esetleg több és súlyosabb thrash nyomokat, és háttérbe szorítani a death metált, vagy csak azt csinálni, de akkor az izmos legyen, súlyos és masszív, nem olyan langyos vízben lófaszt se mártok verzió, mint ez! Nem borzalmas, nem rossz, nem hallgathatatlan, nem maradandó és nem szükségszerűen kerülendő-elítélendő lemez, de kihagyható, felejthető és legfőképpen felesleges!