A vicodin egy fájdalomcsillapító és nyugtató hatású gyógykészítmény. A rendszeres tv-néző közönség számára ismerősen csenghet a neve egy sántikáló járású bunkó (foglalkozását tekintve orvos) kalandjaiból, de Ozzy papa lánya is függője a szernek, s ha már ennyire elkalandoztunk a sztárvilág irányába, gyorsan megemlítem, amit eredetileg valahol ezen írás közepén akartam ellőni; a Burst of Rage at the Speed of Hate-en a névválasztást elősegítő Mary Poppins is vendégszerepel. Könnyű megtalálni, csak egy kiskanál cukor szükségeltetik hozzá.
Tegyük gyorsan rendbe, ez a debütáló Cd a banda eddigi munkásságának egyfajta esszenciája; a rajt hallható számok kb. fele már kijött a cím nélküli 7”-es bakeliten, a maradék közt pedig találhatunk felvételeket a Loaded For Bear, Republicorpse, és Deceiver (a több száz közül a marylandi) zenekarokkal közös 4-way splitről és a Rotcore c. hamarosan megjelenő gyűjteményes kazettáról, valamint teljesen újakat is. A számok egy részének felvételekor Danny Lilker tekergette a gombokat, míg a többit saját maguk rögzítették, valamint van egy közös koncertanyaguk a mókagrinder Total Fucking Destructionnel, ami körülbelül hallgathatatlan minőségű, de legalábbis végtelenül elvetemültnek kell lenni az élvezetéhez.
Ezek után térjünk rá a zenei oldalra. Első ránézésre összedobáltnak tűnő témákból és agyatlan csépelésből álló, artikulátlan üvöltéssel kísért és rettenetesen nyers, széttorzított hangzásba burkolt számokat esztergál a rochesteri duó pár másodperces adagokban – az egyetlen szerzemény, ami átlépi az egy perces határt, egy Fear Of God feldolgozás, de nem a los angelesi thrash, hanem a svájci grindcore csapattól. Tim és Sarah – mert ők ketten alkotják a bandát, és jól látod, Sarah egy lány – zenéjének amúgy is lényegi részét képezi a grindcore kaotikus gyorsasága és agressziója, ahogy a régi punk / hc zenekarok zajos dühe és szociális érzékenysége is. Tim szétveri a dobot és hisztérikusan üvöltözik, Sarah pedig komótosan – talán épp a bevezetőben említett készítmény hatása alatt – pengeti azt a néhány baljósan masszaszerű; vagy épp bezsongva a sok punkosan egyszerű riffet. Hogy bármi újat is feltaláltak? Ugyan, el vagy tévedve. A rhode islandi Dropdead, a Crossed Out, vagy a Man Is The Bastard már a kilencvenes évek legelején valami hasonlót játszott, de akár a Siege –t is említhetném egy kicsit még korábbról. Vagy ha ezek semmit nem mondanak, marad kiindulási pontként a mindenki által ismert Napalm Death, annak csakis az egészen korai zajos, punkos dolgai. Az említettek legprimitívebb, romboló ösztönét eleveníti fel például a punkos Sacrificed For The Thrash, vagy a szélvész My Idea Of Anarchy Is Taking A Dump On Company Time, jól elhelyezett metalos sulykolások figyelhetők meg pl. a You Smell Like A Bag Of Rotting Dicks, vagy rögtön a One More Second And I’ll Explode darálásaiban, és úgy en bloc, zsigerből érzik ezt a mocskos, dühös, állatias zenét. Helyükön vannak a váltások, időben érkeznek a pörgetések, jól váltakoznak a punkos és gyorsabb tempók, a cinek hangosak, a tamok tompák, a gitár mélyen morajlik, fröcsög a düh, az agresszió, és néhol még hörgés is színesíti a nyers üvöltözést. És a számcímek, szövegek is hozzák, amit kell.
Primitív, durva és zajos anyag, a sok dögunalmas metal és hardcore lemez közül zavaróan kilóg, mint egy eldobott whiskysüveg a virágoskert közepén, vagy egy szarfolt a tiszta abroszon. Extra dimenziókat, idővel előbújó értékeket, és úgy egyáltalán, különösebb hozsannázásra feljogosító jellemzőket ettől még nem kell várni tőle, hallgatni viszont nagyon is kellemes.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.