Nem fogom a zenészek képességeinek ajnározásával rabolni az időt, mert mindenhol az teszi ki a Nile cikkek felét, és olyan ostoba ömlengésekkel sem fogok élni, hogy „fölényesen alázzák a mezőny 99%-át”. Egy dolog azonban elvitathatatlan tőlük; nagyon kevesen képesek a hatodik lemezükön is reprodukálni azt a szintet, ahol még nem mocskolják be a nevüket. Nekik sikerült, még ha egy olyan lemezt nem is fognak már készíteni, mint az In Their Darkened Shrines, vagy a debüt.
A Those Whom the Gods Detest lényegében egy gyorsabb, intenzívebb anyag lett az Ithyphallic-hoz képest. Annak az albumnak a lassabb, doomosabb jellege kapcsán sok fanyalgó kritika fogalmazódott meg a közönség részéről, holott változatosabb lett tőle az amúgy sem egysíkú életművük, és az elemi erő sem volt hiánycikk azokban a dalokban. Akiknek nem jött be, azok most örülhetnek, ugyanis a doom hatások visszaszorultak a korábbi szintre, nagyobb teret engedve a szélvészgyors őrléseknek. Mindjárt a nyitó Kafir egy elsöprő tempójú, jellegzetesen nile-os riffelésű darab, direktebben indít, mint a monumentális, lassabb What Can Be Safely Written két évvel azelőttről, de az egész anyagon többségben vannak a gyors pillanatok. Különlegessége egy nagyon hatásos arabos énekdallam. A másodikként érkező Hittite Dung Incantation is szélvészgyors, mindkét dal tartalmaz ugyan belassulásokat, de a harmadik Utterances of the Crawling Dead fogja először vissza a tempót igazán. Sanders nagyon mély hörgése azzal a vonszolós, folyamatosan lassuló témával a harmadik perc környékén nagyon hatásos lett, a belőle kibontakozó vijjogó szóló a reszelős riffeléssel pedig igazán vaskos hatást kölcsönöz a számnak. A még hosszabb címadó viszont az akusztikus, suttogó-kántáló bevezető után ismét odalép a gázpedálra. Homokviharként örvénylő riffek, őrlő belassulások, kígyóként tekergő szólók, hangulatos betétek, egyszóval minden benn van, amiből a nile-formula összeáll, és szokásukhoz híven rengeteg dolog történik a nyolc percében. Személy szerint nem érzem benn azt a felkavaró aurát, ami pl. az Unas…-t jellemezte, de rossznak nem nevezhető. Újdonság a dallamos kórus benn, igaz, az kimerül a szám címének ismételgetésében, így túl sok plusszal nem gazdagszunk vele. A (Lovecraft-i ihletésű) 4th Arra of Dagon egy lassabb, nagyobb lélegzetvételű ősmasszívum, bár az elejével kapcsolatban olyan érzés kerülgetett, mintha az Annihilation album néhány kiugró témáját gyúrták volna át hozzá. Ugyanez a sejtés tért vissza az amúgy elsöprő erejű, gyors Kem Khefa Kheshef első pár percében is, azaz lassan kiismerhető a riffelésük logikája, vagy kezd véges lenni a trükkjeik repertoárja. Cserébe a Permitting the Noble Dead to Descend to the Underworlddel újra megmutatják, milyen az, mikor egyszerre gyorsak, dallamosak és komplexek.
A Yezd Desert Ghul Ritual in the Abandoned Towers of Silence egy metal-mentesített átkötő törzsi dobokkal, akusztikus gitárral és kántálással. A már két szólólemezt kiadott Sanders palesztin, arab és egyéb közel-keleti zenéket gyűjtött az utóbbi időben, ezeket beolvasztva árnyaltabbá és gazdagabbá, egyszersmind jóval kevésbé sötétre vette az eddig jellemző egyiptomi hangulatot. Már az Ithyphallic betétjei is harsányabbak és ünnepélyesebbek voltak – az Annihilation ugye jóval kevesebb ilyesmit tartalmazott – de most még távolabb kerültek az első három lemez fojtogató, ősi aurájától, így megszületett az eddigi legkönnyebben emészthető albumuk.
A hangzás is minden korábbinál tisztább; a rétegzettebb, koszosabb hangképpel ellentétben minden dobütés, riff és énektéma tisztán kivehető, egyetlen részlet sem bújik el a hangviharban, nem kell extra erőfeszítéseket beleölni az ismerkedésbe, talán csak a basszus tünedezett el a keverésnél. Ha nem is lett olyan erős ez a lemez, mint némely elődje, azért találni benn épp elég olyan momentumot, ami miatt érdemes lesz újra elővenni, de a csúcsteljesítményük nekem a bevezetőben említett kettő marad.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.