Az olasz Kernel neve hallatán nem hinném, hogy sokak szemében fény gyúlna, lévén egy kvázi ismeretlen kis milánói bandáról van szó, ennek ellenére a kísérőlapon olvasható biográfiájuk egy brazil sorozat forgatókönyvével vetekszik cifraságban. A tavaly februárban megjelent Servant of God az első nagylemezük, még 2000-ben alakultak, s az eltelt időszakban egy szekérderéknyi muzsikus fordult meg a soraikban, kik felsorolásába inkább bele se kezdenék. A nagy kavarás a kreatív energiákat is visszafogta; három demót sikerült mindössze kiizzadni úgy, hogy közben tartottak egy év szünetet, s mikor a fő arcnak tekinthető Claudio Rampinini gitáros 2006-ban átcuccolt Angliába, fel is oszlottak. Hősünk odakint szervezte újjá s indította be ismét a bandát, s ez a friss felállás készítette el a bemutatkozó lemezt.
Az általuk játszott irányvonal a ’80-as, ’90-es évek thrash metaljával mutat erős hasonlóságot, a korai Slayer, Sodom, Kreator, Overkill, Tankard által körülhatárolható mezsgyén belül érzik magukat elemükben, bár néhány dallamosabb pillanat kapcsán halványan még a Testament nevét is megpendíthetném. A címadó dalban némi tradicionális metal íz is fellelhető, a kiabálós énekbe, refrénekbe, ha nagyon akarnám, bele lehetne magyarázni egy kevés hardcore tónust (az ősfelállás a hardcore / punk színtérről érkezett, s maga a banda is felsorolja az irányzatot a stílusa definiálásánál, csak emiatt tértem ki rá), de ezzel együtt is ez thrash metal, se több, se kevesebb. Ha kell, zakatolós, ha kell, elvágtázgat a maga visszafogott módján, az ének odamondogatós, vagy épp heroikus; és természetesen jelen vannak a szólók és patetikus kiállások is. Viszont a dalokból hiányzik a tűz, az erő, a fantázia, amitől igazán beindulna a gyalupad, amitől életre kelnének a Cd barázdáiba vésett hangok. Elvannak a standard, sok százszor hallott thrash riffekkel, és ennél nem is merészkednek tovább; tudják, hogy áll össze egy szám kerete, hova kell szóló, kiállás, vagy épp akusztikus bevezető, csak épp úgy megy el mellettem a harminchat perc, hogy semmit nem mozdít meg belül, pedig alapból egyáltalán nem lenne ellenemre ez a fajta zene.
A vizuális körítés átlagos, a szövegek, khm, fogalmazzunk úgy, hogy esetlenek, de a hangzás legalább rendben van. Tiszta, arányos, nem túlszteroidozott vagy agyon-modernizált, inkább a korai kilencvenes éveket idézi (az Illogicisthez köthető Dissonant stúdió munkája). Nem egy kihagyhatatlan lemez, aki érez vonzalmat a régisulis thrash dolgokhoz, egy próbát tehet vele, mások nyugodt szívvel továbbléphetnek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.