A finn csapat – mert hogy ismét az ezer tó országa villantotta meg zenei talentumát – gyökerei egészen 1998-ba nyúlnak vissza, azonban az első saját erőből megjelentetett nagylemezig, a 2007-es The Wounded Ones-ig látens tevékenységbe merültek a srácok. Innentől azonban nem volt megállás, a rügy kibújt a földből és szárba szökkent, amelynek első virága az idei Apoptosis lett, amit már az Aftermath Records kertészek szövetsége gondoz.
A kezdeti nagy finn dömpinget és a „finn” mint származási helyet és minőségi jelzőt rendesen berogyasztotta a nagy sikeren felbuzdult másodvonal érkezése, ahol már erősen felütötték fejüket a plágium, a középszer, az önismétlés és hasonló peronoszpóraként megtelepedő fertőzések. A csodagyerek emberré vedlett, kicsit helyre állt az egyensúly így a Sole Remedy már egy egészségesebb közegbe érkezve ismét a különlegességek serpenyőjét nehezítheti hazájában és az egész világon is. Hiszen az Apoptosis tíz tétele olyan koherens egység, ami ezer oldalágból táplálkozó, ezer érzést színt tartalmazó monolit ami tudott lángot és mágiát felmutatni ebben a túligazolt, túltermelt közegben is. Ha valaki megkérdezné, hogy mitől jó a Sole Remedy zenéje, akkor azt felelném, hogy egyszerre tartalmazza a színspektrum összes látható és láthatatlan részét, egy irányba mutat, rendszerbe tömörül, kvázi szivárvány az öncélú önismétlő megfáradt égen.
Na de miből is áll ez a zenei szivrávány? Olyan spektrum ez, ahol a Blackfield, vagy a Porcupine Tree – tehát Steven Wilson zsenije – köt házasságot a Tool nem evilági lebegésével, a Katatonia merüléseivel és a Mastodon hullámzásával. De a Wolf in Me tételnél ismét lehet szaggatni az Opeth lassan gatyára rongyosodott nevét is. Igen jó arányban tálalja a csapat a túlnyomórész tiszta ének főételt és a hörgés desszertet, illetve az ipari modern tésztaszaggatásokat némi samplerrel keményítve, diszkréten progresszív rock lebegésekbe gyúrva. A kellően változatos leállások (sokszor a Kylesa törzsi ritmusai ugrottak be) és dinamikai váltások, felpörgetések egy olyan ívet adnak a lemeznek, ami egyszerűen hallgattatja magát. Kimondottan meglepetésként hatott, hogy az ultramodern, mai hangzás ellenére él a lemez, működnek a lúdbőr témák, amik rendszerint egy elszállós, igazi skandináv mesélős rész után pusztítanak akkorát mint a ház.
Külön dicséret a pergőhangzásért, ami nem egy klasszikus értelemben vett „jó” pergőhangzás, hanem egy baromi erősen visszhangosított valami, ami olyan teret hoz létre a zene köré, mint ha az ember egy időtlen nagy cseppkőbarlang közepén állna, ahol érdemes egy pillanatra megpihenni, körbenézni, leguggolni és kicsinek érezni magunkat. Mert ebben benne van az univerzum ereje és végtelensége. Mi pedig kicsik vagyunk és törékenyek, akik időnként az idő és világmindenség fonalaiból egy-egy szálat elcsenünk, és boldogan játszunk vele, mint rakoncátlan kisgyerek a rokka mellett serényen és önfeledten dolgozó hajlott hátú, a mindenséget már értő és megértő nagyanyó mellett, akinek a szemében még mindig ott ég az a bizonyos tűz…
Szóval baromi érzékenyen és finoman talált egymásra a klasszikus prog. rock és a modern groove-os pusztulat a Sole Remedy muzsikájában, amire lehet merengeni, lehet baromi nagyokat bólogatni, kiszakadva az utazásból lehet egy – egy zenei megoldáson agyalgatni. Szinte az összes fronton támad a csapat, és mindegyik fronton tökéletes ez a letámadás. Nincs mese, felküldöm a fehér lobogót, én megadom magam!
u.i.: Azért a házi nyomtatóval nyomott borítókép és Traxdata CD mint promo anyag meglehetősen álleejtős.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.