A black metal egy jelenség. Egy fogalom, életérzés, talán egyeseknél filozófia de ami a legfontosabb egy olyan irányzat ami kétségtelenül túlszárnyal minden mást invencióban, alkímiában, nyitottságban (bizony ám!) és sokszínűségben. És még egy nagyon fontos dolog megkérdőjelezhetetlen, mégpedig az, hogy szépen felnőtt és beérett az irányzat. Mégpedig úgy, hogy minden egyes elem kibontakozása, kiteljesedése ellenére is megtartotta az alapvető értékeit, tónusait. Már csak azt figyelembe véve, hogy hány oldalága fejlődött ki, és bizony kifejlődtek életerős csapássá, nem csak valami korcs féregnyúlvány éktelenkedik a test külsejére tapadva. Ha elkezdi sorolni az ember, hogy raw/kult, ambient, avantgarde, industrial, depressive, viking, pagan és természetesen az ’n’ roll utótagtól egészen addig, hogy bármely másik stílus nevét hozzá tapaszthatjuk, csak egy dolog jön ki eredménynek, mégpedig a black. Ez a sokszínűség természetesen és értelemszerűen a szövegekben és a technikai megoldásokban, szerkezetek felépítésében és a végletekig letisztult és végletekig teátrális külsőségekben is él és virul. Érdemes csak a közelmúltban megjelent lemezeket átgondolni és beilleszteni a rendszerbe.
A német Unlight ennek a népes családnak egy olyan ágát képviseli, amire én nem igazán szoktam egy skatulyát húzni, inkább úgy szoktam jellemezni, hogy a korai Mardukból és Dark Funeralból kinőtt második generációs technikás modern black. A friss Sulphurblooded ennek szerintem minden ízében meg is felel. Már a tavalyi Death Consecrates With Blood felkeltette az érdeklődésemet a vegytiszta gyűlöletcsomagjával, azonban a friss lemez felülmúlta a várakozásaimat. Az kétségtelen, hogy a külsőségek végletekig feszítését egészen a röhejes fokozatig a németek, köztük is a Mystic Circle, élvezik a legjobban, amiből egy jó adag szorult az Unlightba is, azonban a szintén németek stilusadaptációjára jellemző pocsék színvonal jelen esetben szóba sem jöhet. Talán ez is az egyik legnagyobb erénye a Sulphurbloodednek, hiszen a srácok a már élvezhetően és okosan használt panelekbe most olyan ötletes megoldásokat csempésztek, ami megkérdőjelezhetetlen egyediséggel ruházta fel a folyamatosan fejlődő csapatot. Már a nyitó szám gitárszólós berobbanása vastag mosolyt csalt a számra, amit a markáns thrashes tekerések, málházások és természetesen a tradicionális süvöltések csak szélesebbre húztak. A második Dead All Things Will Be (Part I) persze nagyon erősen magán viseli a Nightwing korszakos Marduk kénes szagát, azonban a szám közepén a leállást követő gitárszóló akkora plusszt nyom bele az egyébként is méltóságteljesen, komoran vonuló számba, ami minden hallgatásnál lúdbörzést vált ki rajtam. Felépített, van íve, dallamos, tökéletes a befejezés és a visszatérés is. A Sic Transit Gloria Mundi elején elsütött csecsemősírás és kecskebégetés inkább vicces mint gonosz, kicsit az Impaled Nazarene agyfaszságát idézve, de azért komolytalanságba nem csap át a dolog szerencsére. A Pale Rider – Pale Horse ba ismét sikerült egy visszatérő igazi unikum ’bengelős betéttel lazítani a panelek szorításán, ami az emlékezetes momentumok halmazát erősíti. Bár a lemez közepe felé bizony tagadhatatlanul ül, fekszik, alszik!, azért az Invictus szólója, a Dead All Things Will Be (Part II.) menetelése, vagy a By The Seventh Spell kicsavart gitártémái rendesen megadják a végkicsengést, ami nálam egy vastag „well done”.
Pár szót érdemes a hangzásról is ejteni, ami szinte tökéletes. A dob kellemesen, szinte melegen hozza az alapot, a basszusgitár kihallható, mély dörmögése tágítja a zene terét, a gitárok kristálytiszták és érthetőek, a károgás egysíkú, de arányos. A borító is stílushelyes, a kötelező motívumok ellenére sem klisébomba. Igazából a csapat az adott stílus korlátai egy percig sem feszegetik, nagyon nagy varázslat nincsen, csak minőségi, érett és végletesen megszerkesztett északi jellegű orkán. Persze a képviselő fánk is úgy jó, ahogy a nagyok kitalálták. Nem kell mindig spanyolviaszt szarni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.