Deicide
Scars Of The Crucifix

(2004)

Vindex

2005. október 3.

0

Pontszám

3

Az úr 2004.-ik évében 3 death albumot vártam igazából. Az első, a Kataklysm okozott egy kis csalódást. A másikkal, a Cannibal Corpsével nagyon meg voltam elégedve. A harmadik, a Deicide (amit talán a legjobban vártam) okozta a legnagyobb csalódást. Hogy miért? Azért, mert nem Deicide. Mert unalmas. Nem mondom, hallottam már ennél semmitmondóbb és unalmasabb anyagot, de mivel a Deicide elég hosszú ideig a kedvenc death bandám volt, ők koppantak a legnagyobbat nálam. Glen Benton viselkedése és stílusa is közrejátszott abban, hogy az előkelő „szívem csücske” posztot más zenekar töltse be, de nem ez volt a fő tényező. Az ezt megelőző 2 album, az Insineratehymn és az In torment in hell se volt valami változatos, rengeteg újdonságot hordozó anyag de ez rátett egy lapáttal. Kezdjük azzal, hogy Benton hangja kapott egy számomra rendkívül idegesítő, dupla-hang effektet, ami abból áll, hogy Benton hörög, és a háttérben sipítozik. Ez így elsőre nem hangzik rosszul, a nyitó nótában még be is jön, de utána felettébb bosszantóvá válik. Ezt még el is néztem volna nekik, de amikor meghallgattam, csak annyi volt bennem, hogy végig tekernek, semmi lassulás, doomolás, meg ilyesmi. Hangsúlyozom, ez az én véleményem, de rengetegen lehetnek így vele. A Deicide sokak kedvence volt az Once upon…album idején, de néhányan közülük mostanság elvesztették a zenekarba fektetett hitüket. Az osztályzatom: 3, de csak azért, mert többet vártam tőlük. Ha egy ismeretlen csapat első albuma lenne, megadnám rá a 7-et is, sz’al nem rossz. De ez nem egy kezdő csapat. Ez a Deicide!