A Rhode Island Red tehát egy öttagú, énekesnős londoni banda. A zenekart még 2009-ben hozta össze a gitáros/dalszerző Dave Garfield (ex-Hunting Cows, akikről én ugyan az életben nem hallottam) és Lyla D’Souza énekesnő. Lylaról annyit lehet tudni, hogy rock/soul előadó, olyan producerekkel dolgozott az utóbbi nyolc évben Európa és Ausztrálázsia szerte, akik neve szerintem nem visz közelebb a megismeréshez. Ugyanígy Dave Garfield is inkább session zenészként közreműködött Joe Cocker, Rammstein és a Die Arzte turnéin, ha jók az infóim. Hozzájuk csatlakozott a basszer Mike McGuinness (Ten Second Reload, The Sheen), a dobos Rha Stranges és a gitáros Andrea Basiola. A promólapjuk szerin a RIR olyan, mint ha a Nickelback találkozna a The Cult-tal és ott nyomná még a Garbage is. Nem tudom, lehet benne valami… bár Astbury-ék hatását nem igazán sikerült felfedezni.
Nekem ez egy egyszerű, nem túlbonyolított, ugyanakkor tetszetős és hatásos (hard) rockzene, ami úgy idézi a 80-as éveket, hogy közben kellően. mai is tud lenni. Ez véleményem szerint köszönhető a korszerű hangzásnak és a jó hangszerelésnek is.
S, ha már a Garbage-t emlegették, én kicsit visszább mennék időben, mivel inkább olyan énekesnők jutottak eszembe Lyla orgánumát hallva, mint Bonnie Tyler, Linda Perry (4 Non Blondes), Annnie Lennox, de említhetem akár Janis Joplint is. Szóval erős, kissé reszelős hangja van a csajnak. És jó dallamérzéke.
Az első, címadó dal a néhai Gun zenekart juttatta eszembe, aminek Swagger c. lemeze nagy kedvenc. Amúgy meg amolyan modernebb hard rocknak tudnám nevezni.
A második Beige is lendületesebb darab, s meglepő módon egy Nirvanás téma is befigyel. Egyébként meg meg egy tudatosan építkező dal, ki(vagy be)robbanó részekkel és jó refrénnel, amit ugyan talán a kelleténél többször ismételnek, de egye fene.
A harmadik Stalemate pedig a lazább, líraibb oldalukat is megmutatja. Itt ötlik eszembe leginkább a Bonnie Tyler hasonlat. Ez simán a slágerlistákra is repítheti a csapatot egy jó klippel.
Összegezve: három nóta szűk negyed órában, amolyan modern, rádiórock, jó zenészi és összteljesítmény. Lyla hangja vinné a produkciót, ha az egyébként gyengébb lenne, de nem az. Jó dalok, jó hangzás, még a borítóba sem nagyon lehet belekötni (na jó abba azért lehetne…).
Biztató – bár nem sosem hallott és példa nélküli – bemutatkozás a nagylemez előtt. Akár nagyobb sikert is kinézhet nekik. Én mindenesetre megelőlegezem a bizalmat és várom az albumot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.