A fene se gondolná, hogy egy ilyen puritán külsejű, fekete-fehér borítóba csomagolt lemez ennyire változatos, színes zenét rejtsen!
Pedig az amerikai Jolly második nagylemeze simán végrehajtja ezt a mutatványt!
Alapvetően progresszív rockként definiálható a banda stílusa, abból is a modernebb fajta, amihez hozzácsaptak egy jó adag pszichedeliát, és a samplerek gyakori használata, illetve a hangminták jellege miatt az egész kap egy futurisztikus ízt.
Hogy újból előhozakodjak a vesszőparipámnak számító egykori, miskolci @fter all a.c.i.d. című lemezével (ami számomra minden idők egyik legjobb hazai rock/metal albuma), ha valaki azt ismeri és szereti, a Jollyért is bolondulni fog.
A címről óhatatlanul beugrik Douglas Adams kult regénye a Galaxis Útikalauz Stopposoknak, és bizonyos szempontból a zene is kb. annyira kattant, mégis szinte végig tök populáris.
Na erre varrjatok gombot! 😀
Már a Guidence One című introként, használati utasításként funkcionáló trackben megmondja a tutit egy kellemes női hang (ugyanilyen hallható az @fter all lemezén!) és érdemes is megfogadni a „close your eyes, breath and fly” tanácsot!
Az Ends Where It Startsban pedig ahogy elkezd énekelni Anadale, aki egyben a gitáros is, majd besz@rok a gyönyörtől!
Mintha Oláh Szabit hallanám!
Fantasztikus, ahogy játszi könnyedséggel, minden erőlködés nélkül ugrál a közepes, magas és mélyebb tartományok között!
Mondjuk elég gyakran alkalmaz vibratot, de ugye ezt már Mike Patton óta megszokhattuk, sőt én kimondottan szeretem is, ha egy olyan hang, előadó alkalmazza, mint Mike, Anadale, vagy éppen Szabi.
A Joy egy akkora megasláger, hogy csak na!
A zongoratémák miatt még a HIM neve is beugrik, Anadale pedig ahogy a magas hangokra csak úgy lazán „fellép”…
Hmmm, zseni a fickó!
De természetesen a többi muzsikus se kutyaütő, Louis nagyon okos dobolást mutat be, Anthony bőgőzése is túlmutat a szimpla alapozáson, Joe olyan billentyűtémákat, effekteket, hangmintákat alkalmaz, melyek nagyon sokat tesznek hozzá a zene hangulati értékéhez.
A Pretty Darling szinte bárzene jellegű dalocska, a la Faith No More, hogy aztán a The Pattern tegyen egy röpke kirándulást a metal világába.
Tempó szempontjából is ez a leggyorsabb nóta, de a közepén Anadale olyan brutkó riffeket nyomat, amik leginkább a Porcupine Tree utóbbi, metalosabb lemezeit idézik…meg a Meshuggah-t.
Atom!
A Where Everything’s Perfect címéhez hűen egy nagyon pozitív dal, Anadale jazzes „dirirázása” katartikus!
Ezután az élmény után a Dorothy’s Lament nyugtatja a kedélyeket, és szépen zárja le ezt a bő háromnegyed órás utazást, ami gyönyör a fülnek, az agynak és a léleknek egyaránt.
Az enyémnek legalábbis mindenképp…
Habzsoljátok Ti is élvezettel!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.