Az Opeth véleményem szerint az utóbbi másfél évtized egyik legmeghatározóbb metal zenekara, hisz egy olyan, rétegzenének számító stílust ismertettek, szerettettek meg egy szélesebb közönséggel, mint a progresszív death metal.
Ráadásul nem csak zenehallgatók ezreire tettek mély benyomást lemezeikkel, de egyre több, akár mainstream bandáknál is rendre fölbukkant a hatásuk.
Már az első két albumuk is tartalmazott hatalmas megoldásokat, dalokat, de szerintem a harmadik lemez, a My Arms, Your Hearse idejére kristályosodott ki igazán az Opeth-stílus, amit az azt követő opuszaikon a tökélyre fejlesztettek.
Számomra a My Arms… utáni 5 lemez a hibátlan, alapmű kategória.
Ráadásul ezekből hármat (Blackwater Park, Deliverance, Damnation) a Porcupine Tree-főnök, Steven Wilson társproducelt.
Anno a Damnation kapcsán, hallatán sokan felkapták a fejüket, hisz se hörgés nem volt, se riffáradat azon a lemezen, viszont hangulat szempontjából a legmélyebb, legsötétebb alkotásuk.
Persze aztán a Ghost Reveries és a Watershed már újfent keményebb vizekre evezett.
Az előzetes nyilatkozatok alapján viszont többször is fölvetődött a Damnation, mint kapcsolódási pont és Akerfeldt mester is egy, az eddigiektől merőben más, de mégis Opethes lemezt ígért.
Na lássuk a medvét!
Aki hallotta a felvezetésként szolgáló, The Devil’s Orchard című dalt, az nagyjából képben is van a lemez egészét illetően.
Semmi extrém vokalizálás, Mikael végig tiszta/dallamos énekkel operál, a death metal még csak csírájában sincs jelen, sőt igazán megdörrenő riffek, torzított gitárok sincsenek, inkább csak overdrive, vagy finom torzítás.
Ehelyett kapunk egy pszichedelikus, art-rockos, jazz-fúziós albumot, ami simán kijöhetett volna a ’60-as, ’70-es években is.
Ha vetünk egy pillantást az alábbi képre, megállapíthatjuk, hogy a lemezfelvétel során klasszikus Fender és Gibson gitárokat használtak.
És a zenészek is a régi idők szellemében, stílusában játszanak.
Fontos szerepet kapnak az idő közben a bandából távozott Per Wiberg Hammond-hangszínei, zongora és mellotron játéka.
De az előző lemezen debütáló Martin Axenrot dobos is jól áttanulmányozta az „old-school dobolás” nagykönyvét. Sokkal ügyesebben üt a finom részeknél, mint a Watersheden tette és a cinjátéka is kifinomultabb, elég csak meghallgatni a Nepenthe című dalt!
Több nótában is ízes fuvola dallamokban gyönyörködhetünk, ami ugyancsak ráerősít a nosztalgiára.
De ezúttal nem szeretnék kielemezni egyetlen dalt sem, csak annyit mondok, hogy stílusukban kiváló szerzeményekről van szó.
Viszont!
Az egész Heritage gyakorlatilag egy nosztalgia lemez, a régi nagy prog. bandák zenéjének, szellemiségének, dalaik hangulatának tökéletes reprodukálása, de egy szemernyivel sem több!
Magyarán nem progresszió (előremutatás) van, hanem regresszió (visszafelé mozgás, múltba révedés).
Márpedig eddig az Opeth bár fölhasználta a klasszikus art/prog. rock hangulatokat, témákat, de csak színesítés képen, mert összességében modern, mai, sőt a jövőbe mutató lemezeket készítettek.
Ezúttal viszont úgy tűnik megelégedtek egy 100%-osan múltidéző produkció létrehozásával.
És gyorsan hozzáteszem (emp kollégával a napokban beszélgettünk is erről), hogy ugyanez a helyzet a Pain of Salvation Road Salt One (és gyaníthatóan Road Salt Two) lemezével is.
Nagyszerű dalokat rejt az is, de az eddig folyamatosan új utakat kereső, kísérletező banda totális nosztalgiába ment át, csakúgy, mint az Opeth a Heritage lemezzel.
Emiatt elég ambivalensek az érzéseim, mert egyrészről a dalok rendben vannak, bár nem egy könnyű hallgatnivaló a Heritage, de ha olyan hangulatban kapja el az embert, akkor sokat képes adni, másrészt viszont a jövőre nézve kicsit nyugtalanít, hogy talán nem azért nyúlt-e visszafelé a Mikael Akerfeldt vezette (uralta) banda, mert híján voltak friss, újító ötleteknek…
Mindenesetre a választ ezekre a kérdésekre, aggályokra az elkövetkező lemezeik fogják megadni.
Mondhatnám stílszerűen, hogy ez még a jövő zenéje…
A Heritage pedig a múlté.
Persze ettől még nagyon jó muzsikát rejt!
Csak nem olyan zseniálisat, mint amit tőlük megszokhattunk.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.