A holland Textures előző, Silhouttes című lemezével bebizonyította számomra, hogy lehetséges „Meshuggahnisztikus” zenét izgalmasan, színesen is játszani.
Thordendalékkal ellentétben, akik az utóbbi lemezeiken nagyon ráálltak a középtempós, elég egysíkú dalokra, a hollandusok zeneileg is szépen variálták mind a tempókat, mind a keményebb és lágyabb, elszállósabb megoldásokat.
Amit pedig Eric Kalsbeek művelt a mikrofon mögött!
A csávó ugyanolyan minőségben prezentálta a durva, hörgő-morgó, ordító, azaz extrém vokalizálást, mint a tiszta, dallamos éneket.
Szóval a 2008-as lemez alapján nálam a banda bekerült a „reménységek” kategóriába, úgyhogy fokozott érdeklődéssel vártam az új albumot.
És nemrég be is futott a Dualism…
Viszont közben történt egy igen jelentős változás, ugyanis az aranytorkú Eric távozott a zenekarból és helyére Daniël de Jongh érkezett.
Bár a lemezt felvezető Singularity zeneileg egyből megfogott, az új dalnok hangját jóval gyengébbnek tartottam Ericénél.
Úgyhogy nagyon kíváncsi lettem arra, hogyan teljesít a lemez egészét figyelembe véve.
És már a nyitó, zeneileg tetszetős nótában kiderül, hogy az extrém vokalizálás nem az ő terepe.
Nem elég erős, vad a hangja, inkább olyan érzése van az embernek, hogy ez a csávó majd besz@rik az erőlködéstől, hogy kipréselje magából ezeket az ordításokat.
Viszont a dallamos ének sokkal jobban megy neki!
Dallamai, hangszíne kapcsán nekem többször is beugrott a Killswitch Engage neve, a lemez slágerének számító Reaching Home akár LostProphets is lehetne…
A Sanguine Draws the Oath az egyik kedvenc dalom a lemezről, ebben valahogy az ordításokat is meggyőzőbben prezentálja Daniël, a dallamos ének terén pedig bebizonyítja, hogy nem csak Eric tudott Pattonosan énekelni!
Stef Broks dobos is brillírozik, bár tény, hogy mindegyik nótában mutat be okosságokat, de mégis az ehhez fogható vadabb szerzeményekben van igazán elemében.
Érdekes módon ezúttal is van egy Devin Townsendet idéző dalocska, mégpedig a Consonant Hemisperes.
Ha valaki összehasonlítja az előző album Awake című, szintén HevyDevy-s számával, akkor talán ugyanarra a következtetésre fog jutni, mint én, vagyis: Eric, ha egy nüansznyival is, de a tiszta ének terén is veri Daniëlt.
Azért többszöri meghallgatásra a Singularity is a helyére került és előlépett az album egyik húzónótájává.
Ugyanis iszonyat változatos, színes mind zeneileg, mind ének szempontjából.
És összességében megállapítható, hogy az egész Dualism rendben van.
Ezúttal jóval több a dallam, mint a Silhouttes-on volt (pedig azért is ott akadt bőven!) és mintha ők is kezdenének a középtempók felé eltolódni, hisz igazán gyors dal nincs a lemezen.
És bár minden egyes lejátszott hang nyilvánvalóvá teszi, hogy iszonyat technikás fószerek nyomulnak ebben a bandában, mégis kevésbé „matekos” a Dualizmus, mint elődjei.
Simán el tudom képzelni, hogy egy szélesebb réteget is sikerül ezzel az opusszal megnyerniük és szerintem meg is érdemelnék.
Ha a Meshuggah új lemeze csak fele ennyire lenne változatos és dalközpontú, tapsikolnék örömömben!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.