Érdekes dolog ám a kíváncsiság! Bizonyos szempontból az élet egyik mozgatórugója. Mert ha nem létezne ez a minden emberben benne lévő érzés, akkor most egész biztos, hogy nem olvashatnátok ezt az írást. Ugyanis teljes mértékben a kíváncsiságomnak köszönhető, hogy megismerkedtem az Enter Shikari legénységével.
Persze valószínű, hogy tudat alatt (vagy nem is annyira…) a Shikari szó hallatán lelki szemeim előtt megjelent a kellemes hangú és látványos csípőmozgású, igen formás hátsóval rendelkező kolumbiai énekesnő. Bizony, bizony, a Shakira! 😀
De ez önmagában még nem lett volna elég!
A végső lökést az adta meg, hogy a stílus-meghatározásnál a „trancecore” szerepelt egy bizonyos „gyűjteményes oldalon”… És mivel rendelkezem egy remélhetőleg még egészséges szintű zenei perverzióval, egyből szöget ütött az elmémben, vajon miféle hibrid születhetett két olyan stílus találkozásából, amiket önmagukban nem igazán kedvelek. A papírforma szerint tehát az Enter Shikari új „színes” lemezének baromi sz@rnak kéne lennie.
De nem az!
Olyannyira nem, hogy az első két album beszerzésére inspirált, így már a komplett stúdiólemezes diszkográfia ismeretében tudom megírni ezt az ismertetőt. És ez alapján megállapítható, hogy az A Flash Flood of Colour másabb lett, mint elődjei. Ami a legfeltűnőbb, az a gitárok viszonylagos hiánya. Pontosabban ezúttal a metalos és az elektronikus zenei stílusok aránya az utóbbi felé mozdult el, vagy legalábbis nagyon kiegyenlítettek az „erőviszonyok”. Az új opusz egyértelműen a mai kor „gyermeke”. Hiszen a drum’n’bass-es, dubstepes, trance-es és fene tudja még milyen stílusú vázakra, alapokra pakoltak rá modern metalos, metalcore-os, alternatívos gitárokat, tempókat, megoldásokat. De annak ellenére, hogy ez egy minden ízében megszerkesztett, tömegigényekhez igazított termék, mégsem lélektelen, jellegtelen, színtelen-szagtalan valami! Ráadásul a Shikari esetében jelentősége van a zenekar származásának is. A srácok ugyanis angolok és már a kezdő System… című szösszenetben az egyik énekes olyan ízes brit akcentussal tolja a szöveget, hogy csak na! Maga a dal leginkább a Linkin Park laza, gitármentes dolgait juttatja eszembe, de még abból az időszakból, amikor megelégedtek azzal, hogy szórakoztató zenét játszanak és nem akartak „művészurak” lenni. A dal végén már van egy kis csordavokálozás, ami a későbbiekben többször is visszaköszön. Például a Meltdown-ban is, ami masszív dubstep alapra zúz, már a torzított gitárok is megjelennek, párhuzamként az énektémák kapcsán beugrik a Papa Roach, a refrénben pedig a Subscribe neve is. A Sssnakepitben megkapjuk az igazi metalos riffelést, de nagy szerepet játszanak a nagyívű kórusok is. A Search Party „óóóózása” Offspringes, de a dal tele van finomsággal!
Az Arguing with Thermometers morózus kezdése egy akkora bulizós refrénbe csap át, hogy talán égő, de minden egyes hallgatás alkalmával táncra perdülök! Viszont ez a refrén már annyira Subi, nem csak dallamvezetés, de még szöveghasználat tekintetében is, hogy ez nem lehet a véletlen műve, magyarán biztos vagyok benne, hogy ismerik hazánk vezető modern metal bandájának munkásságát. A Stalemate egy nagyon érzékeny dal, finom, akusztikus hangszereléssel és természetesen elektronikával. A Slipknot szerintem legkiemelkedőbb lemezén a Vol. 3 – The Subliminal Verses címűn vannak ehhez fogható szerzemények, vagy a szintén Corey nevéhez fűződő Stone Sournál.
A Warm Smiles Do Not Make You Welcome Here talán a kedvenc számom a lemezről, úgy indul, mint egy popdal, aztán berockosodik, ügyes és nagyon fogós gitár és dobtémákat prezentálnak benne a srácok.
De általánosságban, a lemez egészére is elmondható, hogy egy nagyon mai, korszerű popzenét rejt, ami szerencsére árujellege ellenére is rendelkezik nem kevés érzelmi többlettel!
Minden zeneileg nyitott emberkének ajánlom ezt az albumot, mert valóban színt, melegséget visz ezekbe a szürke, bár erőteljesen fehéredő, rideg, fagyos napokba!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.