A „Nappilóták” egy ausztrál származású alakulat, akik 2010 szeptemberében áttették székhelyüket az öreg kontinensre, egész pontosan a német fővárosba, Berlinbe. Azóta 180 koncertet és 19 fesztiválfellépést bonyolítottak le Európa szerte, többek között felléptek hazánkban is. És pár napja jelent meg második nagylemezük, a King of the Sugarcoated Tongues, ami egy 8 fejezetből álló koncept album.
A sztorit tekintve egy antiutópikus/disztópikus jövőben járunk, melyben a társadalmak összeomlottak, de az emberekben megvan az igény a valamikori szabadság és biztonság visszaállítására. A koncepció használata miatt valószínűleg többek is azt feltételezik, hogy a The Sunpilots-nak van némi köze a progresszív stílushoz. És valóban, tartalmaz a muzsikájuk egy adag prog. rockot, de alapvetően indie rocknak mondanám. Az első lemezük kapcsán (amihez eddig még nem volt szerencsém) a sajtó olyan nevekkel dobálózott, mint Pink Floyd, Muse, mely bandák hatása itt-ott az új opuszon is felbukkan, bár szerintem csak elenyésző mértékben. A pilóták zenéje ugyanis sokkal organikusabb, élőbb, lüktetőbb, mint az említett nagyságoké, talán azért, mert klasszikus rock felállásban működnek, vagyis: ének, gitár, basszusgitár, dob. Tehát nincs önálló szintisük (sőt ha jól gondolom a szinti-szerű témákat is gitáreffektekkel állítják elő), nincsenek mindent elborító billentyűszőnyegek, szinte lélegzik a produkció. Számomra nagyon szimpatikus a hangzásuk, és a lemez artwork-je is közel áll az ízlésemhez, az expresszionizmus stílusjegyeit magukon hordozó festmények egyaránt kényeztetik a szemet és az elmét.
A zenéjük pedig az elme mellett élvezetes feladat elé állítja a fület és a lelket is. Raj Siva-Rajah egy kiemelkedő énekes, de stílusa, hangszíne miatt valószínűleg nem mindenki tudja be/elfogadni. Bár nem folyamatosan „másfeles” a hangja, de előszeretettel kalandozik magasabb tartományokban , olyan nagyszerű dalnokokat idézve, mint Daniel Gildenlöw (Pain of Salvation), Marco Glühmann (Sylvan), Ed Kowalczyk (Live), vagy épp a mára már intézménynek számító Mike Patton. A The Captain, a maga 8 és fél percével és Raj néha már hisztérikus dallamaival rokonságot mutat a PoS Road Salt albumaival. A történet ellenére a muzsika nem egy sötét, kiábrándult, depis vonalat követ, bár azért néha bekomorul! Egyik kedvenc dalom a Chapter IV: Sex and TV, aminek a verzéi is nagyon eltaláltak, a refrén meg a heveny libabőr kategória! Bob Spencer gitáros ha kell finoman kísér, de riffelni is tud ám, és valami egészen ihletett módon szólózni! Justin Kool pedig egy „cool” bőgős (hallható, hogy Flea a példaképe!), Tom McGirr dobossal együtt úgy alapoznak, ahogy csak a legnagyobbak tudnak.
Főleg az ő fifikás, de nem tolakodó, túltechnikázott játékuk miatt ugrott be egy prog. alapbanda, nevezetesen a Rush. Másik favoritom a Rain, amiben olyat énekel Raj, amilyeneket Ed bátyó produkált a legzseniálisabb Live lemezeken!
De végig magas színvonalat képviselnek a dalok, üresjárat mentes az album!
Aki a The Mars Volta, Coheed and Cambria, 3 (the band three) féle zenékre gyógyul, vagy egyszerűen csak kedveli az izgalmas, igényes rockot, az új kedvencet avathat a The Sunpilots személyében! A King of the Sugarcoated Tongues dalai (a záró nótát kivéve) pedig meghallgathatók, és ingyenesen letölthetők, ha IDE kattintotok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.