A 2004 óta létező Stonedirt-re csak nemrég kezdtem komolyabban odafigyelni. Nem tagadom, ebben jelentős szerepe volt annak, hogy Kemencei Balázs a Wall Of Sleep-beli teljesítményével meggyőzött, hogy komolyan számolni kell vele, ha hazánk gitárosait vesszük számba.
A 2007-es megjelenése idején néhányszor meghallgattam ugyan a bemutatkozó Stonedirt lemezt, a Redneck Blues-t, amit két demo (Joygrind – 2005, Bonus Thrash – 2006) előzött meg. Ezen kívül egy karcagi koncertjükön volt szerencsém élőben is találkozni a csapattal, de akkor még nem győztek meg maximálisan. Hogy úgy mondjam érezhetőek voltak még a gyerekbetegségek, de a reménység kategóriába simán bekerültek. Ezen előzmények után kíváncsian vártam az új lemezt.
A legnagyobb kérdés az volt számomra, hogy vajon mennyire sikerül a Pantera hatását kevésbé dominánssá tenni, mert valljuk be, a legnagyobb hatással ők voltak a bandára (ez azonban engem legalábbis nem nagyon zavar, bár az egyedibb megszólalás, a még inkább „saját hang” megtalálása lenne a legjobb).
Nos, rengeteg hallgatás után – bár maradtak még kérdőjelek – bátran kijelentem, hogy a csapattal a jövőben komolyan számolni kell, ha a groove-os, thrash-es metal hazai képviselői kerülnek szóba. Merthogy a thrash is erőteljesen érezhető az anyagon.
A fejlődés vitathatatlan, és számomra legalábbis – jó hír, hogy Anselmoék hatása érezhető, s Dime szelleme is ott van a dalokban kisebb-nagyobb mértékben.
Azért még a helyükben gyúrnék kicsit arra, hogy még egyénibbé váljanak, mert a hatás itt-ott elég erős, s ez nyilván nem fog egyöntetű sikert aratni. Bár valószínűleg a banda ősrajongóit ez nem is zavarja, sőt! Ahogy már írtam, különösebben engem sem zavar, hisz nem érzem, hogy ez nyúlás lenne, inkább tiszteletadásnak érzem.
Ráadásul ezek felett simán át is tudok siklani az olyan méregerős dalok miatt, mint a már előzetesként is közzétett Hellectric Steel, a címadó Inherited Fever, de a Kingdom Of Medusa is mekkora már (még Black Sabbath hatást is érzek benne). De már a nyitó Counter-Poison is jól megalapozza a hangulatot.
A ritmusszekció (Ifju Boldizsár – dob, Kamarás Szilárd – basszusgitár) tanítanivalóan együtt van. Balázs szólóiban érezni ugyan, hogy mintha Dimebag vezetné a kezét, de ezt főhajtásnak veszem.
Endru fejlődött szerintem a legtöbbet az előző lemez óta. Jóval változatosabb, kidolgozottabb témákkal állt elő, azonban itt-ott elővehetné a dallamosabb orgánumát is, hisz van neki. Bizonyította nem is oly’ rég a OneHeadedMan Ep-jén.
Az albumot a zenekar honlapjáról borítóval, szövegekkel együtt letölthetitek, akár lossless (veszteségmentes) formában is. Ezen kívül limitált szában készült digipack csomagolású CD is, amit a zenekartól lehet beszerezni. De véleményem szerint ez az anyag kiadóért, de legalábbis terjesztőért kiált.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.