A Metal Archives szerint az orosz Graveflower 2003-ban alakult. Ehhez képest elég fura, hogy majdnem tíz év telt el az alakulás és az első nagylemez megjelenése között. Ráadásul a fémzene enciklopédiája a csapat diszkográfiájánál is csupán a Returning to the Primary Source-ot jelöli meg, vagyis ezek szerint se említésre méltó demóval, se EP-vel nem jelentkeztek eddig.
A bandcamp oldalukon található rövid promószöveg szerint viszont a csapat minőségi doom/death metalban utazik, debütáló albumuk pedig a szcéna alapbandájának számító My Dying Bride: Like Gods of the Sun című klasszikus lemezéhez hasonló érzelmi, hangulati töltettel bír. És zeneileg is párhuzamba állítható ama nagyszerű koronggal. Ezzel sikerült is felcsigázniuk olyannyira, hogy lefoglaltam magamnak a Graveflower bemutatkozó opuszát.
És már a nyitó, White Noise hallatán megállapítható, hogy jelen van a MDB párhuzam, bár szerintem nem is annyira az említett album világa idéződik meg, hanem a korábbi, vagy éppen 1-2 későbbi lemezüké, melyeken túlsúlyban, vagy legalábbis nagyobb arányban alkalmazták a hörgést, mint a Like Gods… albumon. A közel 10 perces nóta monumentális, magasztos, lassan hömpölygő, de az ügyes tempóváltásoknak köszönhetően nem vontatott. Vladimir a hörgés mellett itt még csak a narrációig merészkedik, de szerencsére a további szerzeményekben megcsillantja a tiszta/dallamos énekhangját is! Viszont a dal vége felé egy olyan zeni megoldást alkalmaznak, ami szinte stílusidegennek mondható és inkább a Machine Head-féle bandákra jellemző, azaz gitársípoltatásnak lehetünk fültanúi. A My Turn szép akusztikus kezdése, akkordbontásai kapcsán az Opeth neve is befigyel, Vladimir pedig bemutatja, hogyan tud énekelni. Hasonlóan mély orgánummal rendelkezik, mint az angol könnyfakasztók Aaronja és a dallamai is őt idézik. Az atmoszférateremtést jól szolgálja a diszkréten a háttérben maradó szinti, amit egy vendégmuzsikus kezel.
A Rain in Inferno egy rövidebb dal, újfent gitársípolásokkal és egy ügyes, meglepő módon magasabb hangfekvésben elővezetett refrénnel. A vége táján a kétlábgép is beindul és egy hosszabb gitárszóló, amit sajnálatos módon lekevernek. A Just a Moment egy rövid, akusztikus gitáros átvezető. Szeretem, amikor ennyire lehet hallani az ujjak csúsztatását a húrokon! A The Falling Leaves a leghosszabb tétel, amit szerencsére tartalommal is sikerült megtölteniük, így egyáltalán nem tűnik olyan hosszúnak.
A maradék két szerzemény is rendben van, az utolsó, szintén instrumentális, akusztikus szösszenet méltó módon vezeti le a lemezt.
A borító kapcsán pedig csak reménykedni tudok abban, hogy a képen is látható verzió kerül bolti forgalomba, nem az, amelyiket én kaptam. Mert az enyém valószínűleg nyomdahibás, ugyanis a koponyán és a halott arcán kívül mást nem lehet rajta kivenni, mivel a háttér tök fekete. Mondjuk sokat nem von le az élvezeti értékből, de bosszantó lenne, ha nem csak az én példányom került volna így ki a nyomdából (amire azért nem kevés esély van!).
Azért összességében egy erős debüt lemezt tett le az asztalra az orosz legénység, remélhetőleg a második „csapás” nem 9 éven át fog készülni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.