A portugálok esetében érzek némi hasonlóságot, párhuzamosságot a Paradise Lost-tal. Azon túl is, hogy mindkét banda a – nevezzük így – gothic metal jeles képviselője. Ami Greg MackIntosh-éknál a One Second-Host, az Fernando Ribeiroéknál a Sin/Pecado-Butterfly Effect páros. Azaz, itt is egy korszakalkotó album utáni kísérletezésnek (vagy szimplán összezavarodásnak?) lehettünk tanúi, ami, – mondjuk ki bátran – nem feltétlenül találkozott a közönség ízlésével.
S, ha már a hasonlóságoknál tartunk, itt is megfigyelhető a visszakanyarodás a korábbi (sikert hozó) témák, koncepció irányába.

A két lemez tehát a koncepció szerint a banda két „ellentétes”, de korábban is mindig jelenlévő pólusát mutatja meg. Az Alpha Noir a zúzósabb, tempósabb, míg az Omega White a lágyabb oldalt képviseli. Ez utóbbi nekem túl nyugis, annak ellenére, hogy szeretem az ilyet, de nem Moonspelléktől. Vagyis tőlük is, de nem ilyen mennyiségben, nyolc dalon, majd negyven percen keresztül. Még akkor sem, ha nem kell egyhangúságra gondolni a második korong esetében sem.
Most is születtek kiemelkedő dalok, például rögtön a nyitó Axis Mundi – Lickanthrope – Versus trió a legszebb Moonspell hagyományok szellemében fogant, azaz fogós, tüzes, emlékezetes. A Lickanthrope ráadásul szokatlanul gyorsan is kezd.
Az En None De Mundo portugálul is emlékezetes. Ahogy a záró, filmzenének is beillő instrumentális Sire Missione is. De a második lemezen is találni azért csemegét, van énekesnős duett (most ugyan nem Annekével), valamint a klipesített White Skies-a is a kiváló darab.
Nem mondom, hogy minden nóta telitalálat, de biztosan lesz egy-kettő, ami tartósan is a koncertprogram részévé válhat. A színvonal egységes, de ez elmondható a második lemezre is.
A borító jól sikerült, igényes, illik a zenéhez. A produkciós munkára, a hangszerkezelésre már nem vesztegetném a szót, ennyi idő után itt már nem szabad hibázni. Nem is teszik.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

