Az olasz On-Off zenekar igen hosszú múltra tekint vissza, tapasztalt zenészeket sűrít magába. A banda 1998-ban állt össze először, mint AC/DC tribute zenekar, sokáig nem is játszottak mást ezen kívül. A repertoár azonban a koncertek alkalmával elkezdett bővülni, játszottak klasszikus Led Zeppelin, Yardbirds és Beatles számokat is. Az irányvonal egyértelmű: 40 éves recept, blues alapú hard rock. 2007-ig női énekessel járták a klubbokat, utána a zenekar egyik alapítója, Matteo Vago vette át a gitár mellett a mikrofont is. Debüt lemezük a Steamroller Records gondozásában jelent meg 2010-ben Ribcrasher címmel, ami nem kavart túl nagy port maga körül, ahogy ez a két és fél évvel később megjelent korong sem fog… Az album munkálatainak megkezdése előtt változott a felállás a tagok között, az itt hallható zenészek: Matteo Vago (gitár, ének), Fabio Lazzarin (basszus), Samuele Squaiella (dobok), Alex Motta (gitár).
Az albumcím hanyag fordításban a következőt takarhatja: „Ne felejtsd el a Rock’N’Roll-t! Ők nem is felejtik el, felidézik minden betanult és leutánzott pillanatát. Ez a zene élőben adhatja át teljes önmagát a hallgatóknak, akárcsak az AC/DC, melynek leginkább korai, Brian Johnsonos szakaszából merítkeznek. Az élő zenére, klub feelingre való koncentrálást juttatja eszembe az egyszerű, de pofás borító is, aminek egyetlen hibája számomra a halvány felirat, ami távolról beleolvad a környezetébe. Kapcsolódik a kép mind a régi idők erősítőihez (On-Off: gitár ki-be kapcsolása) mind az első számhoz, ami egy olyan zümmögéssel kezdődik, amit a jack csatlakozó használatakor lehet szerencsénk megfülelni. Az összefüggések nem véletlenek, ugyanis profi az egész cucc.
Tegyük félre bármilyen újítás, frissítés iránti elképzelésünket és nézzük a jól bevált, sablonos dalokat, amik kristálytisztán, direkt hangzással szólalnak meg a megfelelő arányokban! A dalok átlaghossza 3-4 perc között mozog, ami nem támogatja a bonyolultabb dalszerkezeteket sem igazán. Már az első, Anothe Bone To Suck c.lendületes szerzemény hallgatásakor tisztába kerülünk a lemez fő céljaival és irányával, ipari hard rockot kapunk rövid, de fogós refrénnel, Angus Young féle gitártémákkal. Azt is megtudjuk, hogy nem számíthatunk változatos, egyedi énekre, ugyanis ilyen szempontból igencsak elmaradnak a példaképektől. That’s What I Call Rock And Roll címmel írták meg saját AC/DC slágerüket, ami másodikként kapott helyet a lemezen. A szám visszarepít a 70-es évek végére a refrén kórusban való éneklésvel, a végére sikerült egy Angus riffet annyira hasonlóan játszani, hogy már bántotta a fülemet, mégha tisztelgésnek is szánták. Ugyanebben a hangulatban következik a Catch The Bunny, kicsit felpörgetett kiadásban. A Money Makes Money szintén énekelhető, kórusos refrénnel rendelkező tétel, az album egyik legjobb szerzeménye. Ezek után már nem tudnék nagyon kiemelni semmit, anélkül kapjuk az ismétlést, hogy beállítottuk volna: a felhasznált sablonok ismétlődnek szinte változatlan sorrendben minden számban. Egyedül az On The Railroad hozható még fel érdekességnek, ami egy remekül megírt old school, délies ízű blues-rock tétel.
Összesen 11 múltidéző dal szerepel a lemezen, ami kellemes perceket tud szerezni a keménymagos hard rock fanoknak, de kétlem, hogy az On-Off lemezét vennék elő a számtalan klasszikus mellett, mivel hitelesen csak ők képesek azt az életérzést és felfogást közvetíteni, amelyben születtek. A dalok lendületesek és feszesek ugyan, de az önálló arculat és egyediség hiánya a zseniálistól igen távol álló „kellemes” hallgatnivalók mellé sorakoztatja fel az olasz rockerek zenéjét.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.