Mass Burial
Of Carrion And Pestilence

    A spanyol Mass Burial már 2002 óta borzolja honfitársai idegszálait, de a debüt lemezig 10 évet kellett várni. Nem kapkodták el, de legalább tudjuk, hogy nem gyorsan összehozott „de nagyon kemény zenét akarunk játszani” bandával futottunk össze. Alaposan fel is készültek a fiúk ez idő alatt, főleg a klasszikus svéd halálfémet tanulmányozták reggeltől estig (vagy inkább éjjel egy temetőben). Old-school death metalban utaznak, a szó szoros értelmében, időgépükkel egészen a 90-es évek elejére repítenek minket vissza. Lehet az ifjabbak nem értenek egyet a dologgal, de bizony ez az időszak igencsak kibővítette a metal világ amúgy sem kis palettáját, sorra kaptunk egy-egy stílusteremtő albumot a keményebb zenék átgondolásával, a svéd halálfém is igazi jellegzetességekkel rendelkezett. A death metal ekkoriban messze nem a technikai felkészültségről szólt, ahogy ez manapság egyre divatosabb, nyers és őszinte agresszió fűtötte bármiféle hatásvadászat nélkül, a föld alól dübörgött és hangzásvilágában össze-össze fonódott az azóta is megismételhetetlen sötétségű black metal hordákkal is. Ezt a kripták mélyéről szóló, horrorisztikus elemekből táplálkozó zenét próbálták most újra eladni nekünk és azt kell mondjam, meglehetősen hitelesen. Ugyan a korai Entombed, Dismember, Grave és Carnage hangulat, kreativitás már soha nem fog megismétlődni ugyanolyan színvonalban (véleményem szerint akármilyen retro hullám jöhet, egy adott kor zenéje pont azért ér véget, mert elérte határait, maximum beépíteni, felhasználni lehet őket, túlszárnyalni soha), azért ezt a lemezt is bátran , bármiféle megszentségtelenítés nélkül odatehetjük melléjük a polcra, mintegy kiegészítést, üde színfoltot.

    Az album 11 sötét köntösbe öltöztetett, átlagosan 2-3 perces szerzeményt nyújt a fémfülű hallgatóság számára 37 percbe sűrítve és ez bőven elég is egyhuzamban. A hangzás dohos, régies, gyorsan ránk telepszik és magával ragad, a dalokban jól kimérten váltogatják a tempókat, kellő szellőztetést kapunk minden egyes robbanás előtt, melyek tartóoszlopai a zombi filmekbe is beilleszthető gonosz riffek. A gyors tempójú részeknél kaphatunk egy kis punk, thrash utánérzést is, blastbeatekre és géppuska lábú dobra azonban kevésbé számíthatunk. Egyedül a dobokat éreztem amúgy kicsit problémásnak, pár gyors résznél azért lehetett volna tisztább, mert néha átmegy a zaj kategóriába. Az ének is a kor szellemét idézi, az érthetetlen hasból röfögés helyett tisztességes, kivehető szavak fröccsennek az arcunkba, de azért érezhető, hogy az énekes szájában még elfogyasztás alatt álló nyers húscafatok is tanyáznak. Az énektudás hiányosságai egy pillanatig sem zavarják a nagyérdeműt, mivel az csak a tűzvészszerűen egyszerű puszta erőről szól, mintsem valódi énekről. Ez terméyszetesen tökéletesen passzol a zenéhez, amit teljes természetességgel játszanak a tagok, akik nemcsak rajongói a stílusnak, hangszereiket is jól kezelik. Kellemes pillanatokat szerezhetnek például a kissé visszafogottabb, dallamos gitárszólók, amik a hullahegyeken keresztülvágtató és már-már kiutat találó hallgatót visszahúznak a kripta legmélyére. Nincs erőteljesen kiugró szerzemény, de érdemes megemlíteni a címadó Of Carrion And Pestilence című nyitó tételt, ami bármiféle felvezetés nélkül ugrik a képünkbe, de nagyon jó a Deathlike Dream is, ami a jól ismert Rémálom az Elm utcában szerű gyermekmondókával indul.
 

    A borító egész jól tükrözi a zenében rejlő sötétséget és erőt, de ezen a téren azért a hőskorban jobban produkáltak. Összességében ígéretes és kétségeket nem hagy maga után ez a  debütáló album, ős death fanoknak csalódást nem fog okozni, csak a „valahol ezt már hallottam” érzés miatt veszít a lemez az értékéből. Ha nem kell újabb tíz évet várni a folytatásra és saját hangokra is lelnek (a példaképek zenéje hiába ugyanabból a korból táplálkozik, bizony megkülönböztethető volt egymástól apró sajátosságok miatt), akkor biztosan komolyabb rajongótáborra is szert tehetnek.