Bár a zenei ízlésem elég széles spektrumon mozog, mégis leginkább azokat a muzsikákat, albumokat kedvelem, amelyekbe bele lehet merülni, utaztatnak, hatással vannak a lelkemre, az elmémre. És az ilyen típusú lemezek általában hosszú távra szólnak. Hónapok, évek múlva is jól esik őket hallgatni, újból megmártózni bennük. A lengyel Hipgnosis tavalyi CD-jének borítója láttán percekig belemerültem a festmény tanulmányozásába. Érdemes nagy méretben megsasolni a képet, mert ilyen színes, részletgazdag alkotást ritkán látni! Nyilván nem csak nekem ugrik be róla a legendás Atlantisz. De a booklet belső oldalain található képek, illetve maga a CD korong is arra enged következtetni, hogy itt bizony valamilyen koncepció mentén alkottak a polákok. Ami bizonyossággá válik miután gyorsan megtudjuk, hogy a Relusion-t egy bizonyos Richard Dawkins: Isteni téveszme című könyve ihlette.
Hogy milyen zenében utazik a Hipgnosis?
A banda nevéről kapásból a hipnózisra asszociáltam és a Relusion valóban hipnotikus!
Ha föltétlen fel akarjuk címkézni, akkor a progresszív/space rock halmazba sorolhatjuk be a hatosfogatot. A gyanútlan hallgató könnyen ráfázhat a nyitó, 19 perces szerzemény fülelése közben, főleg aki a rock szó miatt valami gitáralapú, zúzós zenére számított. Ugyanis a lengyeleknél nem a gitár játssza a főszerepet, hanem a billentyűk. És a Kul néven futó hölgy hangja, andalító dallamai.
Persze a ritmushangszerek is fontos szerepet játszanak és az organikus hangzásnak köszönhetően a legapróbb, legfinomabb megoldások is jól hallhatóak, amiket a dobos, vagy épp a bőgős produkál. De mégis a billentyűk dominálnak, a hattagú bandából négy (!) zenész neve mellé is be van írva, hogy keyboards, vagy synthesizers. A Cold 9. perce táján kapunk egy nagyon finom, jazzes zongoraszólót, hogy aztán visszatérjenek a Jean Michel Jarre-féle szintibűvöléshez, zajokhoz, effektekhez. Amik biztosítják a mozgás nélküli utazást. Aztán mind az elektronikus hangszerelés, mind Kul éneke Björkös irányt vesz. Ez így leírva elég bizarrnak, nehezen követhetőnek, katyvasznak tűnhet, de nem az! Legalábbis nekem nem okozott problémát ezeknek a hosszú kompozícióknak a befogadása sem. Nem a pop formulát követik, az biztos, de mégis, az improvizatív jelleg ellenére elmondható, hogy a lemez mind a 72 perce teljes mértékben megkonstruált.
A Cult of Cargo-ban a melankolikus részt egy éles váltással törik meg, teljesen váratlanul betolnak egy zúzdát, vadulást, hogy aztán újra nyugodt vizekre evezzenek eme rövid intermezzót követően. Zseniális!
A The Garden a lemez legrövidebb tétele, szép zongorafutamai, spaces szintitémái párhuzamba állíthatók a Chroma Key, azaz Kevin Moore dolgaival.
A címadó nóta bír a legnagyobb slágerpotenciállal, bár nem hinném, hogy sok kereskedelmi rádió/TV adó műsorára tűzné… És végre a gitárpártiak is fellélegezhetnek, hisz a vendéggitáros, Marcin Kruczek (Nemezis) egy csodás, David Gilmour-os szólóval ajándékoz meg minket. A záró, instrumentális, 22 perces monstrum teljes egészében SeQ nevéhez fűződik, ő játszik az összes hangszeren, a gitárszólók kivételével, melyeket újfent Marcin prezentál.
Nem állítom, hogy egyszerű/könnyed hallgatnivaló a Relusion. Főleg az efféle zenéket ritkán, vagy egyáltalán nem hallgatóknál verheti ki a biztosítékot. Pink Floyd, Hawkwind rajongók gyanítom, hogy keblükre fogják ölelni a bandát, de a már említett francia szintiguru és Mike Oldfield tisztelői is tehetnek vele egy próbát!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.