Az orosz szöveg abszolút nem zavaró, sőt, még talán hozzá is tesz némileg a hangulathoz. Modern, gördülékeny doom metalt kapunk nagyrészt még érthető hörgéssel, néha-néha tiszta énekkel fűszerezve, amit a fülbemászó, folkos témákat sem mellőző doom riffek tudnak igazán eladni nekünk. Nincsenek kiugró kísérletezések, sem megváltás, csupán a rendkívül atmoszférikus hangulat, ami inkább súlyként nehezedik ránk, mintsem félelmetes, esetleg horrorisztikus lenne.
Megkapjuk a kötelezően mélyre hangolt gitárokat, visszhangzó akkordokat egyaránt, a dobfelszerelés minden érintése tökéletesen hallatszik. Nem fukarkodtak a gitárszólókkal sem, érezhető, hogy a gyökereik visszanyúlnak a 90-es évek sötét doom világa felé is. A folk hatások beépítése a korai Amorphisra és a Moonsorrowra emlékeztetnek, de bevillannak a Saturnus és Anathema párhuzamok is.
Az énekes, Anton Bandurin szövegvilága ugyan a homályba vész az eredeti nyelvezet miatt, mégis valami furcsa, szomorkás légkört tud megteremteni a hangjával, még ha néha csak halk mormogással, szövegeléssel is tesz hozzá a zenéhez. Némi utánajárással ugyan képet kaptam a szövegvilágról, de rögtön feleslegesnek is éreztem, mivel érzések szintjén is képes volt azokba a gondolatmedrekbe elkalauzolni, amiről szó van. A témavilágban leginkább az ember és a természet kapcsolatára fektetnek hangsúlyt, a körülöttünk lévő világ lassú változásait, gyakran pusztulását ültetik át emberi szemszögbe. Ez nem újdonság ugyan, de az én gondolatvilágomhoz is igencsak közel áll. Ez adja meg a valódi pogány hangulatot: a Nap az élet forrása, a méltó elmúlást pedig a rothadó avar magasztos bűze szolgáltatja. Az ember próbálja kitépni magát a természet szorításából és törvényei alól, mégsem sikerül neki, mivel a legnagyobb erő, amivel valaha dolgunk lehet. Az album már egy elvesztett csata utáni világot tár elénk, ahol az ember céltalanul megy előre a sötétségbe, minden reményét feladva az ellen, hogy végül ő is elpusztul és semmivé válik.
Az album összesen 8 tételt tartalmaz, ebből az első és utolsó rövid instrumentális dal. A játékidő bő háromnegyed óra, ami bőven elég és töltelékmentes. Az Intro nagyrészt a természet hangjait tárja elénk, elvezet a borítón látható erdőbe, ahonnét sokáig nem szabadulhatunk. A dalok olyan „doomos” hosszúságokkal bírnak, az általam leginkább kedvelt 6 perc körüli szerzemények dominálnak. Amivel igazán megnyertek maguknak, az egy olyan ív, amit a dalokba akarva-akaratlanul tudtak beépíteni. A lemez elejétől magas a színvonal, de egyre mélyebbre visz az erdőbe dalról dalra, egyre árnyaltabbak lesznek a számok és a végén sem kapunk igazán megnyugvást. Nem könnyű hallgatnivaló, az izgalmakra vágyók messze kerüljék, de aki elbolyongana kicsit ebben a hullámzó, lélegző, pusztuló rengetegben, annak feltétlenül meg kell ismernie a zenekart. A folytatás sem lett utolsó, mint már említettem, bár a folk/pagan vonalat egy árnyalatnyival epikusabb hangvételben adják elő.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.