Egy barátommal épp azon filóztunk a minap, hogy a post rock, illetve a post metal azt jelenti-e, hogy az összes metal műfaj összegzése, vagy az összes metal műfaj összegzése a többi zenei (nem metal) stílust is segítségül hívva. Tulajdonképpen annyira nem is fontos a második tagmondat, mivel az „összes metal műfaj” csoporton belül eleve vannak olyanok, amik már segítségül hívtak nem metalzenei elemeket is. Ezt a matematikában valahogy úgy hívtuk, hogy a részhalmaz tulajdonsága érvényes a főhalmazra is.
Infósok? Jól mondom?
A brazil Abske Fides debüt lemezén fellelhetőek olyan motívumok, amik kellő távolságban foglalnak helyet a metaltól azon a bizonyos zenei palettán ahhoz, hogy a fenti kérdés aktuálissá váljon. De az is lehet, hogy megint csak a skatulyakatedra előtti sorozatos pironkodásom eredménye ez a kicsit erőltetett eszmefuttatás. Főleg azért, mert a cikk végén azért csak megnéztem már a Facebook oldalukon, hogy hogyan kategorizálják ők saját magukat… nos, hát így: black funeral doom. Legyen…
Az idén megjelenő első lemezhez mérve a 2003-as megalakulásuk azt láttatja, hogy Brazília nem az az ország, ahol gyorsan összepakolhatók nyerő produkciók, illetve a tervszerűség a gyorséttermi moslékokhoz hasonlatos, de a menedzserek zsebét dagasztó szánalomhordákat tenyészhetne ki pikk-pakk.
Pedig az Abske Fides hat éve nem váltott felállást, azelőtt is csak a megalakulás körüli jövés-menés zajlott, így a tagság adott lett volna mindenféle sikeres karrierhez egy szerencsésebb történelmi fejlődésű helyen.
Brazília társadalmi rendszerét és politikai viszonyát tekintve korunk megmondóhatalmával, valószínű, hogy még Magyarországon is könnyebb lehet a helyzet zenekarozás szempontjából.
Sok a duma, ugye?
A lemezről is szólva, amit hallok, számomra nagyon kellemes, változatos, és nagyon erős gondolatiságot ébresztett rothadó elmémben. Így most egy rövid kis írásban megpróbálom maguk elé tárni, hogy mire számítsanak, ha esetleg úgy döntenek, beszerzik azt.
Először is (ahogy ez a kezdő The Consequence of the Other című dalból egyből lejön) valborgosan mélyre és zúzmarásra hangolt gitárhangzásra. Majd, miután a morózus, de kiváló felvezető kifut, pontban három percnél vokál és hörgés kettőse teremt egyfajta egészségesen teátrális hangulatot.
Nagyon szeretem ezeket a megoldásokat, hosszan kóstolgathatóak, visszatérőek, hívogatnak, újra akarom. Semmi rohanás, nincs eszetlenkedés, csak a súly, az erő, a hatás.
A furcsa énekdallamok, szólamozások vissza-visszatérnek a lemez későbbi részein is.
A második dal hat negyedes ütemezése kellemes, ringatózós keringő hangulatot teremt, a monoton dob, majd a kiállás, behalkulás létrehozza azt a fajta erősen post hangulatot, ami miatt kimagaslónak érzem a korongot. Bár annyira erősen szuggesztív hangulat azért nincs itt, mint az Altar of Plagues esetében, viszont kapunk mást helyette. Éneket például.
A gitárszólók nincsenek agyonvariálva, de az összhatás baromi jó. Betorzított basszusgitár is dörmög itt időnként, hozzá jól passzoló tamozással.
Az akusztikus gitárhangzás bezengi az egész Univerzumot, eleven pszichedeliát csempészve a lelkünkbe. A crunch torzítóval megtámasztott gitárszóló alatta pedig a The Coldness of Progressben pedig már-már bluesos hangulatot árasztva magából, újabb meglepetéssel szolgál. Enyhe Pink Floyd érzés villan be, már csak az énekhang miatt is. Aztán bekeményedik a dal, és itt már lassan bólogattam is, elragadott az ár.
De lesz még kíméletlen halálhörgés is, brutálisan súlyos doom zúzással, szóval ne ijedjen meg az, aki a metaltól elsősorban a metalt várja.
A 4:48 című tétel pont kétszer olyan hosszú, mint 4:48. Tessék csak megszorozni kettővel, kijön az, hogy 9:26. (((Jaj! Nem!!! Órák múlva esett le, hogy nem!!! :-D:-D:-D))) Itt megint csak hat negyedes cammogás szórakoztatja a lassú gondolkodású elmét, és felcsendül egy kis hamis vokálozás is. Kiváló! Túlvilági.
Ami miatt még nagyon jónak találom ezt a lemezt, az a dalok szerkezetének profi felépítése. Nincs túlhúzva, és elsietve itt semmi, érződik, hogy a dalszerzők kiforrott akarattal, és szilárd magabiztossággal álltak neki a dolguknak.
Az elmúlt napokban elég sokat pörgettem, először csak a hangfalakon bőgetve, és most a cikkírás közben már a fejhallgatómban szól.
A külcsín a Solitude Prodnál már megtapasztalt makulátlanság jegyében díszeleg, a borító bár egyszerű, de szép, és harmonikus. A lemez hangzása rendben van, az érthetőség szintúgy.
Ez kérem egy erősen és okosan eklektikus lemez lett, a merengő zenei világot igénylőeknek tiszta szívből tudom ajánlani. Tele van meglepetésekkel, és eredeti ötletekkel. Számomra az év egyik legbikább metállemeze. Nincs mese, oda kell adjam neki a tizest.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.