Ha a leggázosabb, leggagyibb zenekarnevekről kellene összeállítani egy listát, akkor a párizsi székhelyű Madonagun tutira előkelő helyen végezne rajta! És a nevükhöz passzoló borítóval látták el bemutatkozó nagylemezüket is. Sajnos ezúttal csak egy sima papírtokos promot juttatott el hozzánk a kiadójuk, pedig a csapat facebook oldalát böngészve úgy tűnik, hogy egy nagyon igényes digipack formátumban jelent meg a Grovel at Her Feet. De hát nem lehetek mindig olyan mázlista, mint a Carnal Lust esetében…
Nem egy átlagos metal borítónak számít ez az égre tekintő, piercing-es, apácaruhába bújtatott néni! Akinek több képen is fegyvernek látszó tárgy van a kezében. Ha már ugye „gun”…
Szerintem ez alapján csak annak nem ugrik be a Machete című kult-mozi, aki még nem látta Rodriguez filmjét. Abban ugyanis Lindsay Lohan (amellett, hogy előszeretettel mutogatja bájait) „megtérése” után pont egy ilyen harcos, pisztolyos, puskás, szexi apácává avanzsál.
De hogy elkezdjek közelíteni a belbecs felé, megosztom veletek azon meglátásomat, miszerint manapság egyre több banda készít viszonylag rövid játékidejű lemezeket. És ez ellentétes azzal a tendenciával, ami éveken át megfigyelhető volt, azaz, „ha egy CD-re ráfér 80 percnyi zene, akkor használjuk is ezt kis” mentalitás érződött sok zenekarnál. A progresszív halmazokba sorolható csapatok pedig jellemzően 70 perc fölötti opuszokkal bombázták a nagyérdeműt. És nem ritkán akadtak az ilyen „maratoni” anyagokon üresjáratok, töltelékdalok. Nos, a Madonagun szerencsére nem azt az utat választotta, hogy az alakulásuk óta eltelt évek alatt felgyülemlett ötleteket, témákat belesűrítette debütáló lemezébe. Hanem letett az asztalra egy szikár, 40 perces, letisztult, vadhajtásoktól megszabadított dalcsokrot. Pedig nekik is van némi közük a prog. szcénához, hiszen saját meghatározásuk szerint dark/prog. metalban utaznak.
A zongorás, különböző hangmintákat felsorakoztató Descent hangulatos felvezetése ennek a különleges 40 percnek. A Bloodlust modern, töredezett riffelése és a billentyűk, samplerek jelenléte egy nagyon mai, korszerű mixtúrát eredményez. Mattjö vokalizálása a morózus, (de nem túl durva) és a megadallamos között mozog, ebben a nótában pedig Ron „Bumblefoot” Thai is besegít és megereszt 1-2 gitárszólót. A Madonagun hatásaként megemlített Scar Symmetry neve valóban irányadó, de a franciák izgalmasabb, fordulatosabb, meglepőbb muzsikát tolnak. Jó példa erre a Chaos Seeds, amiben zseniális megoldásokat hallhatunk és kiderül, hogy Julien Damotte szólógitáros is képes olyan dolgokra, mint a Guns húrnyüvője. A refrén pedig Gildenlöw Mesternek is becsületére válna. Igen, a valóban előremutató PoS is fölhozható párhuzamként. Mint ahogy ténylegesen progresszív az …Or Die Free című szerzemény, mind hangszerelés, mind hangszerkezelés szempontjából. Nekem a mi Bátky Zolink (BZ) mindenkori csapatai is beugrottak hallatán. Egyes énekdallamok és a szitár-effekt miatt. A lemez hangzása is megkapó, a gyakran kritikusnak számító dobra sem lehet panasz. Manuel D.K cájgja erőteljesen, de természetes módon szól, mellőzve minden műanyag ízt. A címadóban tetszik, ahogyan a tamokat megdolgoztatja! A Stairway to Hell kemény szögeléssel, már-már blast beat-tel nyit, és a duplázó is főszerepet kap a nótában. Nach szintijátéka viszont kontrasztként egy teátrális jelleggel ruházza fel a szerzeményt. A vége felé szép zongorafutamokat prezentál, de mint általában itt is diszkréten a háttérben marad, nincs tolakodóan előre keverve a hangszere. Magyarán a Madonagun egy gitárok által dominált hangzással operál.
A Burning Gates ideális záró nóta. Egy szép, egyszerű, akusztikus gitárral előadott, vonósokkal megtámogatott líra. Feloldja a többi nótában tapasztalható zaklatottságot, kisimítja az ember ábrázatát.
Tehát aki a hülye zenekarnév és esetleg a borító láttán csak legyint egyet, hallgasson bele a lemezbe, mert a Madonagun bemutatkozó kiadványa egy rövid, de annál érdekesebb, izgalmasabb utazást kínál a hangjegyek és érzelmek birodalmába.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.