A változatosság kedvéért az Altered Beast is egy francia banda, a Great Dane Records istállójából. Viszont ők se nem death, se nem prog. vonalon alkotnak, az általam ismert GDR-os zenekarokkal ellentétben, hanem mondhatni retro muzsikát tolnak. Csak nem a ’60-as, ’70-es évek hangulatát, hangzásvilágát vették alapul, hanem ugrottak egy évtizedet és zenéjükkel visszaröpítenek minket a dicső ’80-as évekbe. Amikor is javában dúlt a NWOBHM, és thrash láz. Na, „Vadállaték” ezeket a stílusokat házasítják és kevernek hozzájuk egy adag, akkoriban szintén ereje teljében lévő glam rockot. Bizarrul hangzik?
Pedig nem az!
Igaz, eszméletlen jónak se mondanám a srácok debütáló lemezét, melynek a borítója és címe alapján inkább egy dirty rock zenére asszociálnánk. És akkor még nem is szóltam az All I Want is Sex with You típusú dalcímekről…
Számomra ami miatt nem üt nagyobbat a Living for the Sin, az egyértelműen a túlságosan retróra vett hangzás. Gondolom az volt a cél, hogy úgy szóljon az album, mintha a ’80-as évek első felében készült volna.
Sikerült megvalósítani.
Sajnos túl jól sikerült megvalósítani.
Ugyanis nagyon halk, erőtlen a sound. Ha jól feltoljuk a hangerőt, akkor se lesz jobb a helyzet, maximum hangosabb. De a testesség nyomokban se lelhető fel. Eddig még ha jól emlékszem egyik recenziómnál sem állítottam be a „vékony” jelzőt a hangzás jellemzésére, de most megteszem, mert mintha ehhez a lemezhez találták volna ki. Talán ha két gitáros felállással nyomulnának más lenne a szitu. De így, ha csak annyit írok, hogy a korai Maiden lemezek és a ’tallica Kill ’Em All-ja bikábban szól ennél a 2012-es cuccnál, elmondtam mindent. Pedig az efféle „bulizene” esetében igen is fontos (lenne) az ütős sound!
A dalok egyébként nem rosszak, a muzsikusok sem kezdők, és a célját (ami egyértelműen a szórakoztatás) még így is eléri az album. A Vibration felvonultat mindent, ami 30 éve menőnek számított a metal világában. Brédin bőgője Steve Harris-t alázó módon csattog, és nem tufa témákat penget rajta. Nicklaus Bergen riffjei, vérbő szólói is pengék. A The Madness egy ős-Metallicás riffel operál, de mivel csak egy gitár van, így az egyébként a Pantera lemezeken is megfigyelhető mutatványt adják elő benne, azaz a gitárszóló alatt nem zakatol a riff (bár a stúdióban följátszhatták volna, de koncerten ugye már más a helyzet), hanem a bőgő és a dob biztosítja az alapot és a ritmust. Ez a nóta annyira old-school, hogy FLH énekes a szóló előtt bemondja, hogy „Nicklaus, lead guitar”. És a legtöbb szerzeményben élnek a csordavokál adta lehetőséggel is. FLH amúgy sokszor sikongat (ami egy idő után kezd idegesítővé válni), de tud rendesen is énekelni. A Final Assault egy rockosabb szám, Mötley-s és Guns-os felhangokkal.
De kifejezetten emlékezetes a címadó tétel is, amely a rockos témázgatás után bemetalosodik. A refrénje meg rögtön rögzülő fajta.
Simán el tudom képzelni, hogy élőben tarolna nálam az Altered Beast, mert képtelenség nem bemozdulni a dalaikra. Viszont lemezen a már felrótt, hangzásbéli hiányosságok mellett a majd’ 1 órás játékidő sem bizonyul optimálisnak. Az alig egy perc fölötti introt leszámítva 13 nóta található az albumon. És minden egyes hallgatás után úgy éreztem, hogy lehagyhatták volna az utolsó 3-4-et.
Így azt kell mondanom, hogy ha a borítón látható hölgy teljes rálátást biztosítana a szoknyája alól huncutul kikandikáló testrészére, akkor az ő feneke valószínűleg magasabb pontszámot érne el nálam a 10-es skálán, mint az Altered Beast bemutatkozó kiadványa. De ha már a Beast szó szerepel a nevükben, akkor stílszerűen kapnak egy 6.66-ot.
u.i.: a banda annyira retro, hogy nem találtam tőlük YouTube vidit, úgyhogy ha valaki kíváncsi a zenéjükre, a Myspace oladalukon tud belehallgatni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.