Biztos sznob vagyok, mint ahogy sokan a progresszív muzsikák, vagy épp a jazz kedvelőire rásütik ezt a sztereotípiát („Sztereo-tipikus, tipikus sztereo”), ugyanis bizonyos esetekben baromira jól tud esni egy-egy ultratechnikás, improvizatív zene. Pedig általában fontos szempont nálam a dalközpontúság, mégis vannak szituációk, amikor engedem, hogy hangjegyek garmadáját rámzúdítsák „matekfaktos” manusok. Ráadásul perverz mód még élvezem is a hangszeres erőfitogtatást.
Nos, a német Panzerballett új lemeze is ebbe a kategóriába esik. Adott öt, jazz-konzit végzett fiatalember, akik 2004-es alakulásuk óta a negyedik nagylemezüket jelentették meg nemrég. Hogy milyen stílusban alkotnak? A facebook oldalukon ez szerepel: Progressive Funky Math Jazz Metal. Jó, mi!? 😀
A 8 tételt tartalmazó albumon 6 instrumentális és kettő vokális szerzemény kapott helyet. Az énekhang nélkül előadottakat nyugodtan hívhatjuk kompozícióknak is. És bár valóban minden alkalmat megragadnak arra, hogy bemutassák mekkora ászok a hangszereiken, mégsem túl tömények, emészthetetlenek a dalaik! És ez nagy szó! Persze lehet, hogy csak az én, eléggé edzettnek számító füleimnek nem azok, de remélem a fent említett stílusokat kevésbé preferálók is tudnának mit kezdeni a lemezzel. Mondjuk ezt az iménti mondatot el is lehet felejteni, mert gyanítom olyanok bele se fognak hallgatni a németek zenéjébe, akiket a hideg is kiráz a progresszív szó hallatán. 😀
Proggereknek viszont igazi aranybánya lesz ez a bő 47 perces opusz!
Hihetetlen, ámulatba ejtő amit összemuzsikál ez az 5 srác! Bár szerkezetileg nyilván a jazz szabadsága a mérvadó, mégis a két héthúros gitárnak köszönhetően a metalos sound is adott. A Jan Zehrfeld és Joe Doblhofer bárdistákból álló duó nem akármilyen ritmusokat, riffeket, és szólókat varázsol elő. Egy kezdő gitáros ezek hallatán vagy reménytelen depresszióba süllyed, mondván: így én sose fogok tudni pengetni, vagy inspirációra tesz szert, hogy: lám, ha komolyan veszem a tanulást, gyakorlást, egyszer ilyen témák szerzésére, eljátszására is képes leszek. No de a többi zenész se piskóta, Sebastian Lanser a dinamikus dobolás magasiskoláját képviseli, Heiko Jung basszusjátéka, és Alexander von Hagke szaxija pedig legalább annyira szólisztikusak, mint a gitárosoké. A Zehrfunk-ban nem semmi, kevert technikás (de slap-alapú) szólót vág ki Heiko!
Az (I’ve Had) The Time of My Life című világsláger az első, éneket is tartalmazó szerzemény, és rögtön egy női-férfi duett. A refrén alatti szaggatott riffelés elsőre zavaróan disszonánsnak tűnt, aztán később ráéreztem az ízére és most már nagyon jó húzásnak tartom! Az ilyeneket nevezem én feldolgozásnak, nem a hangról-hangra újrajátszott/lemásolt darabokat!
A Vulgar Display of Sauerkraut a leginkább Meshuggahnisztikus tétel, mely bandát kedvenceikként tartják számon. A másik dalolós nóta a The Ikea Trauma a lemez slágere! Rockos, szint boogie-s gitárral kezdődik, a vendég Mattias ”ia” Eklundh (a Freak Kitchen gitáros/énekese) hangja kellemesen férfias, a dallamai pedig roppant fogósak. A gitárszóló meg olyan effekttel van ellátva, hogy az ember azt hihetné szintetizátort hall.
Részemről a Tank Goodness stílusán belül maximális teljesítmény, és nem is sajnálnám tőlük a 10 pontot, de azért nem kapják meg, mert hallhatóan jól állnak nekik az éneklős számok, úgyhogy készíthettek volna egy „fifti-fifti” albumot 4 instru, és 4 vokális dallal.
Talán legközelebb ez a vágyam is teljesül majd…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.