A magyar black metal szféra sosem örvendett hatalmas tiszteletnek és hírnévnek. Sok próbálkozásunk volt már arra, hogy nemzetközi vizekre evezzünk egy-két alkotással és van, akinek sikerült is, igaz, még a kezdetek kezdetén. Erre ragyogó példa Csihar Attila és a Tormentor története, illetve eme énekes úr későbbi pályafutása is. Ám figyelemre méltó, hogy a mostani világban, amikor már szinte mindent láttunk/hallottunk, olyat alkosson egy több, mint tíz éves zenekar, amire felkapjuk a fejünket.
A Neokhrome-nak sikerült elérni, hogy olyan tételekkel tarkított albumot adjanak ki, ami nem mindennapi élmény bárkinek, aki meghallgatja.
Maga a banda 2001-ben alakult, Peter D. Maniak (jelenlegi Angerseed frontember) indítványozására, hogy a death/black metal zenét elegyítsék egy nem megszokott formában. Úgy nézett ki egy ideig, hogy ez a fúzió sikeresen működik, ám 2007-ben különböző okok miatt távozott a vokalista úr, így a gitárosra, Vasvári Gyulára hárult a torokhangok későbbi produkálása.
Egy, a korábbi kiadványokhoz szimiláris anyaggal, a Downfall/Collapse lemezzel be is mutatták már az akkori felállást, amiben ugyan még a korábbi frontember szerepelt, de már akkor lehetett sejteni, itt változás következik hamarást. Eztán jó időre eltűntek az emberiség elől, ám most, 2012-ben, csak úgy, mint a hamvaiból újjáéledő Főnix, visszatértek és legújabb anyaguk, a Perihelion olyan felvétel lett, amit bármelyik külföldi banda megirigyelhet.
A dobos, Katonka Barna tisztelt meg azzal, hogy átadott nekem egy tiszteletpéldányt eme új szerzeményből, így ennek köszönhetően Ti is értesülhettek róla, mit sikerült kihozni az új gondolatokkal, elképzelésekkel felfegyverkezett, kilenc számos nagylemezből. A méltán nagy névnek örvendő Havancsák Gyula készítette design nagyon megkapó lett első ránézésre is, és nagy reményekkel kezdtem hallgatni a dalokat.
Elsőnek az Aurea címre keresztelt intro vár minket. A csengő, visszhangosított gitárok várakozásokkal teli szívdobbanásokat kreálnak. Egy új korszak ígéretét sugározzák, melyben nincs már hazugság és becsvágy. Lassan bekúszó dobjáték hallható az örvénylő érzésekkel teletűzdelt, picivel több, mint másfél perces indító nótában. Rögtön utána a Stellar outcast szólal meg, Gyula tiszta énekkel bocsátja útjára a közel öt perces, gerincvelőt borzongató alkotást. Hamar felpörögnek az események, és blast beat-ek, károgások csendülnek fel. Most egy új, ismeretlen területről szereztek ihletet a srácok, és amint elérkezünk félidőhöz, a csillagok megpendülését magában rejtő dallamjáték fogad minket, egy elsöprő, megmagyarázhatatlan érzelmi töltettel keverve. Ha azt a kifejezést használom, hogy „elszállós” lett ez a rész, nem hazudok. Tiszta ének és károgás keveredik sok helyen, ami korábban az Enslaved-nél és Borknagar-nál már kiválóan bizonyított, ám a szintetizátor eleddig ismeretlen eszköz volt a Neokhrome hangszerei között. Meg kell hagyni, remekül illik az összjátékhoz.
Némileg a régi idők hangulatával indító Starborn a soron következő elemezni való. A korábbi lemezek szagát lehet érezni az első pár másodperces témán, ám hamar visszatér a komoly, erős, és kitartó elegy, mely szívet- és lelket dobbant meg egyszerre. Sok helyen a God is an Astronaut nevű, ír pop/rock együttes effektjeit fedezhetjük fel a technikai megoldásokban, mind a visszhangosított gitár, mind a dobok terén. A vokál nagyon összetett lett, mely leginkább egy mix; a tiszta hangokat elemi, sötét érzéseket idéző üvöltések tarkítják. Úgy vettem észre, a fiúk egyáltalán nem bánják, hogy megváltak ex-énekesüktől, Mányák Pétertől, valamit azt is érzem, hogy hatalmas technikai- és stílusbeli előrelépés következett be eme esemény után. Én mindeképp úgy gondolom, javukra szolgált a kissé kényszerpihenő szagú eltűnés, hogy így térhessenek vissza, egy megújult formában.
A Crystallized örökké, a naprendszerünkben keringő fekete anyag erejével zúdítja ránk az áldást a néhol Sear Bliss jellegű szinti kísérettel. Nagyon ideális pontokon kúsznak be a kaotikus hangok, ahol a torzítás nélküli ének még jobban kiemeli a monumentális érzéseket. Némi pihenő keretében hallhatjuk a Closer to the sun átvezetőt, melyben az elgondolkodtató nézetek és gondolatok úgy tódulnak be agyunk eddig rejtett zugából a tiszta felismeréshez, amire én eddig még nem tapasztaltam példát.
Egy nap tiszta energiáját materializáló felsőbb hatalom manifesztációjával közeledik felénk a Rise above the ridge. A korábban hallható megoldások itt is érvényesek, és szerencsére előjött egy eléggé sötét dallam is, melyet sokszor hallhatunk ebben. Eddig ugyan nem említettem meg, de Katonka Barna dobjátéka nagyon sokat fejlődött a korábban tapasztaltkhoz képest; itt igazi, összetett, hihetetlenül változatos és komplex játékot produkál, megunhatatlan hangulatot teremtve ez által az egyébként is találó riffekhez. Itt érezni tudtam kicsit azt a gonoszt, ami a black metalban rejlik, még ha nem is erre élezték ki a Perihelion-t.
Csilingelő csend, mely egyetemes és állandó a Cosmic grave-ben. A Delta című műsort eszünkbe juttató nyitómásodpercek után a számomra legszimpatikusabb szólamokat elkapó frenetikus költemény lett az albumon. Valóban erőteljes és súlyos megnyilvánulása az eredeti tanításnak, avagy amiről szólnia kell ennek a műfajnak. Barna elementális gyorsításokkal és technikával tarkítja a számot az ütősök terén. Ez az egyetlen mű, melyben nincs tiszta hangú vokál, és szerintem nem is illene bele, mivel annyira tapintható rajta a sötétség, hogy rémesen kiütne belőle.
Egy soha nem apadó forgatag alakul ki a Through the surface-ben. Zsigereinkbe behatolva, majd ott trónolva ülteti el a gondolatot bennünk, hogy mennyire parányiak is vagyunk univerzumunkban. Lélekemelő és pusztító kedély ingadozik folyamatosan, ami egy percre sem hagy nyugodni minket. Legvégül a rendkívül szép nyitással megoldott Cold ashes of vanished time zárja az albumot, az összes elemre igaz, mostanra megszokott hatásokkal. Vágtázó ritmusok és sok helyen ismét érezhető ősi energiák felszabadulása jellemző itt is, rendkívül kellemes mixtúrában.
Bizton állíthatom, hogy hatalmas előrelépés történt a Neokhrome életében. Ideje is volt, a fiúk 2001 óta próbáloztak egy ütős anyag kiadásával, ami mostanra be is érett. Mindenhez kell egy lelki állapot, hogy fel tudjuk fogni, és ez a Perihelion esetében sincs másképpen. Szigorúan többszöri hallgatás ajánlott hozzá, mert nem könnyen emészthető, és aki érezni tudja a black metal zenei szépségét, rendkívül tiszta és minőségi munkában, annak mindenképp javaslom az anyagot.
Egy biztos: tiszta szívvel tudom ajánlani mindenkinek, még annak is, aki a finomabb vonalait kedveli a metálnak, mivel eléggé univerzális albumról beszélünk. A szokásos black metal formalitásokat, mint például a csoportkép a bookletben, vagy a rémesen gonosz művésznevek már semmissé váltak számukra, csakis a zene számít. A szövegvilág, a mondanivaló teljesen átalakult, így a korábbi formáció hamvaira építkező megújult együttes újultan vág neki galaktikus utazásának.
Köszönet a fotókért Pazonyi Dórinak!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.