A Cadaveres De Tortugas szétválása után számomra valamiért a 2005-ben megalakult ManGod.Inc volt szimpatikusabb zeneileg.
A Persó (ének, basszus), Kecskés Peti (gitár, vokál) és Viniczai Szabi (dob) felállású, a Cyborn-ból ismert Bacsa Gabival (gitár, vokál) kiegészült zenekar egy olyan dallamosabb, sötétebb irányt képviselt, ami az olyan dalokkal, mint a The Flood vagy a Thank You Good Night nagyon is kedvemre való volt. A 2007 augusztusában megjelent Near Life Experience című debütáló albumuk, ha kedvenc nem is lett, de szívesen hallgattam.
2011 őszén aztán Persó és Bacsa Gabi távozásával, majd Ales (basszus, ex-Necropsia), Szinger Szabolcs (gitár) és Hunyadi Zoltán (ének) érkezésével már csak MaNGoD néven folytatják tovább a bandát. A lépés logikus, hisz a tagság módosulása a zenében is érezhető.
A csapat egy négy dalt tartalmazó, koncepcionális EP-vel jelentkezett, mely végeredményben egy három részes anyag első darabja. A koncepció alapja a harangokon szokásos latin „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango” felirat. Ez a Pallas Nagylexikon szerint annyit tesz: az élőket hivogatom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm, amúgy egy középkori leoninus vers töredéke.
Nos, a bő negyedórás EP, a Vivos voco (az élőket hívom) esetében a korábban megszokott komorabb, sötétebb hangulatot nem érzem, sőt hiányolom is. Abban bízom azért, hogy a következő anyagon már ez is visszatér, mert ez a dallamosabb irány, nekem kevésbé jön be. Nem mondom, hogy emészthetetlen, illetve azt sem, hogy teljesen új irányba fordultak volna, mert a kezdő Annoya-ban azért érezhető a ManGod (Inc.) feeling, mégis fura ez nekem. Valószínűleg szoknom kell még.
Azt meg kell hagyni, hogy mind a négy nóta tempós, dallamos, de talán túlságosan is az, és érzésem szerint pont az a mélység hiányzik belőle, ami korábban jellemezte a zenekart. Ez inkább afféle modern felfogású, dallamos anyag, olyan, amit talán még a rádiók is szívesen játszanak majd.
Ami pozitív, hogy van azért elszállás is szinte minden nótában, s az azért némileg helyrebilenti a dolgokat. A Morning Shelterben tapasztalható csilingelős gitár jól esik.
Amivel még kissé elégedetlen vagyok – de csak a korábban megszokotthoz képest, teszem hozzá gyorsan -, az a hangzás, bár ezekhez a dalokhoz jól passzol egyébként.
Még az utolsó szám, a Shout in the Noise az, ami valamelyest a korábbi önmagukat idézi. Bár a tempón itt sem lassítanak és hiányzik a súly is.
Viszont az kiderül, hogy a Zoli nem volt rossz választás, énekesként Persónál szélesebb spektrumot tud lefedni. Igaz, a legsúlyosabb zárótételnél sem derült ki számomra, hogy a sötétebb témákkal mit kezd majd.
Szóval, ha nem tudnám, hogy itt koncepcióról van szó, és így nem remélném, hogy a következő EP-(ke)n van esély a súlyosabb, sötétebb témákra, elkeserednék kissé. Így csak furcsállom, hogy ekkora változások történtek.
Az anyag egyébként teljes egészében meghallgatható, így első kézből tudtok dönteni, milyen is a ManGod manapság.
Összességében, kétségek fogalmazódtak meg bennem a Vivos voco dalai kapcsán, remélem a folytatás pozitív csalódás lesz, mert bár negatívnak tűnnek az eddig leírtak, valami mégis van ezekben a dalokban, ami miatt újra és újra előveszem. Szóval nem reménytelen a kapcsolatunk, de most még, ha választanom kell, a Near Life Experience-t hallgatom inkább.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.