Olasz banda, Buil2Kill Records, debütáló nagylemez…
Ismerős képlet.
A stílus pedig talán a zenekar nevéből is kitalálható.
Melyik műfajban aggatnak a csapatok magukra előszeretettel három, vagy több szóból álló nevet?
Bizony-bizony, a metalcore a helyes megfejtés!
A Six-Point Lead 2008-ban alakult, rá egy évre kiadtak egy EP-t, majd tavaly év végén landolt a boltok polcain bemutatkozó stúdióalbumuk, a Light Lies.
Aminek a borítója és az 58 perces játékideje sokak számára elrettentő erővel bírhat. Őszintén szólva nem is volt érte nagy tolongás a ’forgács promolemez választó felületén…
De én a Dr. Csernus-féle dilemmára („Bevállalod? Igen, vagy nem?”) pozitív választ adtam, mert az előzetes belehallgatás alapján ígéretesnek tűnt a korong.
Viszont a teljes anyag ismeretében már nem vagyok olyan lelkes…
Pedig az ötösfogat nyilvánvalóan képzett zenészekből áll. A Sergio Costa, Alessandro Martinengo gitárduó csak úgy ontja ránk a szaggatott, tördelt riffeket, de díszítéseik, akusztikus pengetéseik is ízlésesek. Ráadásul Sergio a szólók terén is jelesre vizsgázik! A ritmusszekció sem ügyetlen kisiskolások gyülekezete, Cosimo De Nola rendesen megdolgoztatja a cájgot (egy kis trigger segítségével), Salvatore Lumetta basszusa meg szépen vastagítja a soundot, de ahol előtérbe kerül, ügyes témákat penget. Benny Bianco Chinto pedig hozza a szokásos metalcore receptet: nagyrészt extrémkedik, de nem felejti el a dallamos éneket sem, amit általában a refrénekben húz elő a tarsolyból. Lendületes, húzós muzsikát tol a Six-Point Lead, melyen a metalcore-ral rokon melodic death stílusjegyei is megfigyelhetőek, de akadnak industrial hatások is. A Pitch Black-ben például újrahasznosítanak egy olyan riffet, amit előttük már a Fear Factory és a Meshuggah is csatasorba állított. Ennek ellenére ez egy frankó nóta, talán azért, mert itt a dallamos énektémák dominálnak, a verzéket is tiszta énekkel látta el Benny. Szinte az összes számot samplerrel vezetik be, és a dalok közben is hallani diszkréten a háttérbe kevert prüntyögéseket, amiket a Naga által nem kultivált Mr. Anonymous prezentál. Magyarán a bookletben nincs feltüntetve az elektroguru, és egyik bandatag neve mellett sem szerepel a „samplers, synths, keys”, vagy más, hasonszőrű megjegyzés. Mondjuk engem ez nem különösebben érdekel… Annál inkább a So Slow, ami a lemez csúcspontja! Súlyos, brutál riffel indít, aztán csodaszép, akusztikus alapra énekel finomat Benny, Salvatore basszusfutamai pedig fület gyönyörködtetőek. A szóló, és ahogy utána visszatér a kezdő brutkó riff, majd ismét a szépségé lesz a főszerep, már-már progresszívként hat. A Porcupine Tree neve is beugrott eme nagyszerű dal kapcsán! Persze ezután újra gyorsabb sebességi fokozatra kapcsolnak a Respect-tel. Ami, csakúgy, mint több másik szerzemény, magán hordozza a 21. századi In Flames hatását.
A Respect után két, 3 perc alatti zúzdával borzolják a kedélyeket, amik minőségiek bár, de semmi extrát nem hoznak. A The Road Not Taken viszont egy meglepő dal, lévén minimális durvulás sincs benne, egy akusztikus gitárokon elővezetett lírai, instrumentális darab. Hangulatilag nekem a Slipknot hármas lemezén található akusztikus nótákra hajaz. Csak kevésbé borús, sötét atmoszférával bír.
Nem rossz lemez a Light Lies, de ez az intenzív muzsika közel egy órában túl nagy dózis. Nagyobbat üthettek volna egy 40 perces kiadvánnyal.
Az első fülelések után úgy gondoltam, hogy stílszerűen adok egy hatost a srácoknak, de az olyan nóták miatt, mint a Pitch Black, So Slow, The Road Not Taken megérdemelnek egy pluszpontot. Mert egy tisztességes metalcore albumot szállítottak le, és megvan bennük a tehetség ahhoz, hogy legközelebb egy, a panelektől bátrabban elrugaszkodó művel lepjenek meg minket!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.