Immáron harmadik lemezéhez érkezett az argentin Estampida zenekar, akik a melodikus death és thrash metal zászlaját tűzték ki hajójukra, bár ez mennyire felel meg a valóságnak, magam sem tudom. Külön-külön egyikhez sem sorolnám amit a srácok művelnek, a melódiákra várnunk kell, death hangulat sehol nincs, a piszkos thrash meg gondolom a tempó miatt ragadt rájuk. A punkosan egyszerű dobok miatt és a húzós groove-ok miatt hardcore ízeket is érezhetünk a végeredményben. A zenekar nem mai gyerek, elméletileg 1995 óta vannak együtt, persze a tagok jönnek, mennek, mint az átjáró házban. Egyedül a dobos, Gastón Reto püföli hangszerét a kezdetek óta. Bemutatkozásukig egészen 2008-ig kellett várnia a „rajongóknak”, ez volt a Sin Rencor lemez, ezt követte kicsit gyorsabban 2010-ben a Brainwashers. Erős 90-es évek vége hangulatú a zenéjük, de nem véletlen, hogy nem találkoztak még sokan a nevükkel. Általában nem foglalkozom sokat a külsőségekkel, de nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg, ennél a borítónál rondábbat mostanában nem láttam. A CD lemezen lévő logóról először azt hittem, véletlenül valami vadállat PC játékot tettek a lemezre. A honlapjuk halott, a Myspace oldalukon pedig csak régi dalok találhatóak…
A lemezen a bónusz dalokkal együtt 12 dal hallható, ezek meg is leptek, mert a vizuális ingereknek hála valami sokkal amatőrebb zenére gondoltam. Üvöltözve, géppuskaként nyit a Crowd Control, ami lassan átmegy bólogatós, középtempós dalba, de kezdésnek nem rossz, kapunk pár ügyes riffet a végéig az agresszív ének mellé. Lucas Valenzuela éneke egyébként monotonitásából és artikuláltságából nem válna szégyenére egy hardcore zenekarnak sem, kissé eltévedhetett. Ez után jön a kíméletlen The Business Of The Gods, amire erőteljesen hatott ugyan a Slayer, de legalább egy erős thrash szerzeményt hoztak össze. Érdekes gitáros részek, groove és egy kis death metalos darálás. Az Is There Anybody Out There ezt a vonalat folytatja ugyan, de megjegyezném, először azt hittem ugyanazt a dalt hallgatom és megnéztem, nem lett-e ismétlésre állítva a lejátszó. De legalább belezsúfoltak egy rövid, de ízes gitárszólót, thrash lévén hiányoltam ezeket eddig, bár később sem viszik túlzásba a húrokon történő kínvallatást. Rövid számcím: Run. A dal kezdése nagyon kínosan Slayer, de azért elkezdtem örülni. Korai volt a dolog, a zúzást sikerült egy nu metal szerű dallamos refrénnel kettétörni. Legalább végre valami változás történt a play gomb megnyomása óta és a gitárosnak is főzhettek útközben egy kávét, mert pár pillanatra sikerül felpörögnie. Az ének olyan amilyen a dallamos részeknél, az üvöltést pedig csak elvétve sikerül a hörgés felé közelíteni az alaphangszíntől. A Just Call Me Death szerencsére nem erőlteti tovább az énekelgetést és rendesen hátba ver a derékszíjjal. Az Act Of Godban ismét visszavesznek a tempóból, sajnos, egy pofás gonoszan vigyorgó riffen kívül említésre méltó nem történik a dalban, leszámítva, hogy a dobos kreatívnak gondolt tevékenysége néhol kifejezetten idegesítő. A 7. dalként felcsendülő Well Wait Together zúzós részeire felkaphatjuk a fejünk, nem kiemelkedő, de tisztességes gégemetszést kapunk, ez áll nekik a legjobban, nem is hiányoznak belőle az éteri magasságokba emelő dallamok, a szóló sajnos kifullad a tipikus thrash skálázásban. Az ezt követő Ironic a kötelező ballada, ugye pont erre vágyik a bevadult nép? Érdekessége a dalnak, hogy már-már doomos riffel operál, bár a tiszta ének elég sok kívánnivalót von maga után. Teljesen megtörik a lemezt ismét.
Elmaradhatott volna és ugorhatott volna előrébb a Channel ’N’ Bullshit, aminek a refrénje jóleső hardcore menetelésre buzdítja az ember, a lemez legjobb dala. A középtempós I.R.B.A. folytatná a megkezdett utat, de már nem sikerült annyira erősre. A gitártéma azért megerőltető nyomást képes kifejteni a nyakizmokra és végre egy izgalmasabb szólót is prezentálnak, ha az ének nem ugyanarra a „ritmusra” kántálna végig, egész jó lenne. Zárásként a Jaws Of War darál még egy utolsót, a dal végére őszinte agressziót kap végre az ének is a teli tüdős üvöltéssel. A bónusz dalok közül az Insane egy Sepultura szerű thrash szerzeményként dübörög még egyet, most esett le igazán, mennyire hajaz az ének néha Cavalera mester hangterjedelmére. Fura, hogy bónuszként szerepel, mert változatosabb és jobb dal, mint az előtte lévők némelyike. Ugyan a Brainwashers előző lemezük címadó dala, nem vezet sehova, megint csak a lendület és az energiák megtörésére szolgál.
Felemás lett tehát az Estampida új lemeze, új évezred ide vagy oda, a dallamok nem hiányoznak erről a lemezről, a belassulásokkal megtörik a sokszor erős riffekkel teletűzdelt meneteléseket. Régisulis thrasherek ők inkognitóban, akik ezzel a melodikus jelzővel próbálnak fiatalokat csábítani, mint a cukros bácsi, pedig ugye az a bizonyos göteborgi muzsika is túlvan már jócskán a fénykorán… Ha elővennének több Sepultura és Slayer lemezt, ügyes nosztalgia zenekar válna belőlük, de több potenciált nem látok a dologban.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.