Franciaországot sok mindenről ismerhetjük, egyben azonban biztosak lehetünk, nem egy metal nagyhatalom. Az utóbbi években ennek ellenére valami beette magát a francia légtérbe, körbeölelte az Eiffel-tornyot, majd bekúszott a katakombák mélyére is. Ez nem más, mint egy erőteljes északi fuvallat, melynek következtében érdekesebbnél érdekesebb produktumokkal tudják elhalmozni a változatos, leginkább hangulatos fémzenére vágyókat több stílusban is mozogva. Ebből a közegből nőtte ki magát a skandináv mitológia Zeuszhoz hasonlóan villámokat, tüzet dobáló ősistenéről elnevezett Surtr zenekar, akik a hazájukban még inkább mellőzött epikus, tradicionális doommal próbálják maguk mellé állítani a műfaj szerelmeseit, többek közt tehát engem is (régtől fogva vonz minden, ami egy kivert korcs kutya pulzusszámának gyorsaságával vetekszik egy hideg téli éjszakán). A zenekar debütálása 2011-ben történt meg a World Of Doom albummal, melynek következményeképp elismerően bólintottam és létjogosultságot szavaztam a számukra.
A debütálás mindazonáltal rettentő unalmasra és sablonosra sikeredett, elég sokat elmond róla, hogy a legértelmesebb szerzemény a lemezen egy Reverend Bizarre feldolgozás volt. A bizalmamat mégis elnyerték, mert minden hibája és jellegtelensége ellenére minden adott a zenekarban ahhoz, hogy még ha maradandót nem is fognak alkotni, kellemes perceket szerezhetnek idővel a doomstereknek. A második lemez tehát a Pluvis Et Umbra, ami tetszetős borítóval került a boltok polcaira. Az ígéret, amit rejtenek, még most sem vált valóra, de nagyobb lépést tettek előre annak érdekében, hogy a hozzájuk hasonló francia zenekaroknál hosszabb életűek lehessenek. Az album barátságos, 41 perces játékidővel bír, ez alatt 7 alkalommal kell szembesülnünk a kiüresedett világgal és a mindenen áthatoló hideg széllel, a dalok átlagosan 6 percre nyúlnak. A nyitó Rise Again rögtön megteremti a hangulatot, Jeff Maurer éneke tiszta és epikus, de már itt is szembesülhetünk a lemez legnagyobb problémájával, hiába az énekhang, ha nincs hozzá kiemelkedő, emlékezetes énektéma. Alig pár hangból épül fel minden dal és a refrének is a gyorsan felejthető kategóriába sorolhatóak. A dal vége felé gyorsul a tempó, próbálnak változatosak maradni a srácok, némi hörgősebb énekhanggal is rátesznek még a dologra, ami az első két dalnak nem árt, a többinek viszont rettenetesen. Nem vagyok a szőrszálhasogató, kriptaszagú leheletek ellensége, de ennek az éneknek is megvan a maga színtere. A tiszta, tradicionális hangzás, tökéletesen kivehető basszus és sabbathista dallamok mellett nehezen fér meg, sőt erőltetettnek tűnik ez a fajta újítás, főleg egy ilyen kaliberű énekes mellett. A Three Winters Of War mintha az előző dal folytatása lenne, nem sok változásra lehetünk figyelmesek, itt is befigyel egy kis extrém vokál, ami sajnos nagyon emlékeztet az amerikai Elliott’s Keep zenekarra, akik némi thrash és black énekkel akarják feldobni amúgy harmadosztályú doom zenéjüket. Szinte emlékek nélkül suhan el tehát a nyitó két dal a maga 12 percével, ehhez csatlakozik a Sonic Doom c. tétel is. Szinte már fáj a tehetség efféle pazarlása. Vannak jó pillanatok, gyakori tempóváltások, kő egyszerű, de azért hangulatos riffek, a DAL azonban még hiányzik a repertoárból.
A számláló már a 4. szerzeménynél jár, mikor végre sikerül valami érdekesebbet összehozni, ez a The Call. Talán nem véletlen, hogy ez a dal vált először meghallgathatóvá az album megjelenése előtt. Átlagosan jó doom metal dalról van itt szó, de legalább ezt a szintet sikerült megütni vele, a biztonság és a jobb pontok elérése végett többször meghallgattam. Lassú, melankolikus szerzemény, érzelmekkel fűszerezve és minimális rikácsolással és hörgéssel vegyítve, egyértelműen a lemez csúcspontja. A következő, Rebellion c. szám is sokkal hangulatosabb, mint a nyitó hármas, epikusabb hangnemben szólal meg, több tempóváltással fűszerezve. Egyetlen hátránya, hogy aki hallotta a Candlemass Ancient Dreams c. klasszikusán szereplő Bearer Of Pain c. dalt, az rögtön érzékeli a pofátlan párhuzamot. Doom album létére az igazi depresszióforrást az I Am The Cross hozza meg számunkra, de ezt is csak olyan átlagos minőségben. A refrénnel sincs végre annyi gond, a hörgés is kevésbé zavaró. Julien Kuhn basszusfutamai sokban hozzájárulnak a hallgathatósághoz. A záró a Fred Karno’s Army, ahol Jeff megmutatja, milyen jó énekes. De tényleg, a magasak, mélyek egyaránt hitelesek és fenségesek a torkából, egyszerűen egy dalszerzőre lenne szükségük, aki ezt a hangterjedelmet nem 2-3 szólamban akarja csak kihasználni. Kellemesen indul a záró tétel, azonban szinte a végtelenbe nyújtják a nagy semmivel, ahol megint csak a basszus tud néha hangulatossá válni, de az sem menti meg attól, hogy 4 perc után a megtestesült unalommá váljon.
Meglepetésemre elég sok pozitív recenziót találtam erről a lemezről a külföldi oldalakon, szóval lehet, csak nekem vannak magas elvárásaim, mert ez a lemezt megint csak pocsékolásnak tartom. Van itt hangulat, hagyomány, jó énekhang, egy-két ötlet a zenei aláfestésben, de elmarad az új Samarithan és nem fognak bekerülni a franciák egy esetleges új The Goddes Of Doom című dalba sem. Saját felelősségre azért érdemes megismerni őket, mert még lehet belőlük valami.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.