Pentagram, Black Sabbath, Trouble, Candlemass, Saint Vitus. Ezek a zenekarnevek röpködtek a levegőben 1989-ben, egy Carcass koncert közepén, melynek hatására megalakult a 90-es évek egyik legjelentősebb hagyományőrző doom metal csapata, a Lee Dorrian (Napalm Death) és Gary Jennings által vezetett Cathedral. Kezdetben a zenekarok extrém metál gyökereinek köszönhetően igencsak szélsőséges irányból indult a zenekar, gondolok itt a kezdeti lassúságra, vontatottságra. Van, akinek ez a végletekig nyújtott zene jelenti mai napig a Cathedral zenekart, ami korának talán leglassabb és legsötétebb dalait írta, én valahol a középutat szerettem meg igazán. Dorrian beteges hangja, furcsa, éneknek titulált megnyilvánulásai és a világvége hangulat igazi underground sztárrá változtatta őket. Idővel elkezdett hígulni a képlet, Jennings valóságos Iommivá nőtte ki magát az idők folyamán és olyan lemezeket tettek le az asztalra, mint a szerintem karrierjük csúcsát jelentő 1995-ös The Carnival Bizarre. De ezt a lemezt is nagyon jó, színvonalas kiadványok követték, nemcsak másoltak az említett legendáktól, hanem egyenesen átültették a 90-es évekbe a minőségi doom metalt. A kétezres évektől még jobban felhígultak a masszív riffek, gyorsultak a tempók, a bandára ráaggatták sokan a stoner jelzőt, amit Dorrianék mellesleg elutasítanak. Szerintük ez tradicionális heavy rock, amit mindig is játszottak, csak kevésbé lassú kiadásban. 2011-ben azonban több, mint 20 év együtt zenélés után a zenekar bejelentette a feloszlását, már csak egyetlen albumot szabadítanak a világra. Ennek is elérkezett tehát az ideje, ez lett a The Last Spire. A borító munkálatai ezúttal is Dave Patchettre maradtak, akinek ezúttal meg volt kötve a keze, mivel nemcsak az album zenéjét idomították a zenekar korai munkásságához, hanem a külcsínt is. Az egyszerű, borítón látható kép kissé modernizált változata az eredeti, kazettán megjelent legelső demónak (In Memorium) 1990-ből. Kicsit sajnálom, hogy nem engedték szabadjára a fantáziáját, mert hihetetlen egyedivé varázsolt minden borítót, ami a zenéhez is nagyon passzolt. Egyedül az Endytime lemezen nem dolgozott, ha jól tudom, de a förtelmes borító ellenére az is egy doom alapmű lett. De nézzük most már, hogyan száll sírjába ez a brit metal legenda.
Sajnos gyászosan, és ez nem pozitív értelemben. Értem Dorrianék szándékát, miszerint visszautaznak az időben és úgy zárnak, ahogy minden kezdődött, de nem véletlenül marad továbbra is a debütálás alapmű, ez pedig egy erősen közepes lemez. A teljesen feleslegesen hosszúra nyújtott, hangulatosnak is alig nevezhető 3 perces Entrance To Hell nyitása után még 7 dal található a lemezen, végtelennek tűnő játékidővel. A Pallbearer például több, mint 12 percen át vonszolja ugyanazokat a fogósnak nem nevezhető riffeket. Szó se róla, bitang doom dal természetesen, de elég megszállottnak kell lenni, hogy mai füllel élvezni tudjuk. A dalban el van rejtve némi kórus, egy valóban nagyszerű akusztikus lassulás, de a közte lévő lyukakat elég nehézkesen töltötték ki. Szerencsére Jennings pincébe hangolt gitárja azért megbólogtatja az embert, de ez manapság azért elég kevés egy ilyen zenekartól. Szerencsére a Cathedral Of The Damned már sokkal jobb szerzemény. A középtempótól a csigalassúságig vonszolják magukat a sötét gitárok, bár mintha az egész lemezen kicsit feljebb keverték volna őket a kelleténél. A riffekkel nincs gond, de valahogy elveszik a mélységük, az erejük. Egyszerű, de hangulatos szólót is kapott a dal, azzal a sterilnek semmiképp sem nevezhető gitárhangzással, amit igencsak szeretek. A tételben egy kis horrorisztikus átvezető is található nem túl sok célt szolgálva, a dalba kombinálva, fűzve viszont érdekes lehetett volna. Dorrian hangjára is több effektet küldtek a kelleténél, a nyers hangját mindig jobban kedveltem, még ha nem is egy világmegváltó torok. Sokszor inkább felmondja a szöveget, mint énekli, de ez jobban is állt neki, mint az Ozzys hangok utánzása. No kérem, ez egy Cathedral dal, kár, hogy több mint negyed óra eltelt előtte komolyabb történések nélkül. A már említett a kelleténél élesebb gitárhanggal kezdődik a Tower Of Silence, az első két percében nem is kapunk ennél a hangnál sokkal többet és ha így sem kapaszkodna hegyesre reszelt körmökkel ez a halál egyszerű riff a fülünkbe, a biztonság kedvéért a dal refrénje is ugyanezt az ütemet követi. Tényleg a Vitusra emlékeztet a dolog, ott is előfordult a nagy semmi perceken át. Azért a 7 perc végére kapunk egy kisebb gitárszólóféleséget.
A közel 10 perces Infestation of Grey Death visszarepít ismét az időben, a kezdetek ólom lábakon történő lépkedése üti fel a fejét. Hangulatos dal még egyszerűsége ellenére is, tele horrorisztikus hangulattal, sötétséggel, gonoszsággal. A középrésztől egy rövid akusztikus rész után beindulnak a srácok, pofán csapnak egy jól eső doom riffel, úgyhogy panaszra nem lehet okunk, bár ennél különb dolgokat is írtak és játszottak már. A horror és okkult elemek folytatódnak az An Observation című hosszadalmas kínhalálban, amit a lemez legjobb dalának tartok. Kiugró pillanatokat nem tudnék felsorolni eme gyászos 10 perc alatt, de ez végre éjsötét lepelbe burkolt anyaszomorító, kriptában szertefoszló hangokból megkomponált doom metal, aminek a végén szabadjára engedik David Moore fantáziáját, aki a billentyűkért volt felelős, elég rendesen elborul az agya, az biztos. Közel a végjátékhoz még úgy érezték, szükség van egy alig fél perces effektezésre a záró tétel előtt, ez lett a The Last Laugh. Én nem tudom, minek kellett. A lezárás igen súlyos, mint a sírkő, amit az utolsó hang lejátszása után halott zenekar fölé állíthatunk. Lassú vonaglás, egy az egyben a kezdetekhez nyúl vissza a dal és nem is rosszul. Az edzett doomsterek gyomrát is megfekszi majd, abban bizonyos vagyok, ez a This Body, Thy Tomb.
Dupla temetés tehát a lemez, mind a 23 évnyi munka, mind egy erős lezárás gyásza lengi körül. A zenekar korábbi nyilatkozatai szerint elkerülik az önismétlést és a legsúlyosabb lemezzel zárnak, amit valaha írtak, ezekből a szép szavakból nem sok minden szűrődött át a hallgatás közben. A súly vitathatatlan, de a lassú meneteléstől még nem ez lesz a legmaradandóbb alkotásuk és nem is a legsötétebb. Önismétlésről nem beszélnék én sem, mert egy doom zenekar mást sem csinál, csak saját magát ismétli, vagy kreatívan, vagy unalmas módon. Itt valahol a kettő között kell keresnünk a végeredményt, mert sok újdonságot nem kapunk, inkább egy tömény, füstös egyveleget az eltelt idő zenéiből. Hiányoznak a kiugró szerzemények a nagy temetőhangulat közepette, nem sok marad meg erről a lemezről senkiben, talán csak a lemondó, halálos nyugalom, ami a dalokból árad. Nem rossz ez, de volt már sokkal jobb is kategória, a pontozás is csak az előzményekhez mérten igazodik. Én két régi videóval búcsúzok tőlük (a Hopkins a mai napig az egyik kedvenc videóm), ezek igazi klasszikusok és újra előhalászom a régi lemezeket is…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.