Ha ügyetlenek vagyunk, Időnként visszanyal a fagyi, és ez különösen illik a zenei kísérletezésre. Nem árt, ha az alkotó kísérletezik a hangokkal, és nem a hangok vele. Ha ez utóbbi történik, az eklektika megbomlik, és a stílusidegen részek inkább akadályozzák, mint segítenék egymást. Kicsit ezt érzem az olasz csapat tavalyi lemezénél is… De ne szaladjunk előre.
2008-ban alakult a kvartett Bergamoban, Itáliában és a Metal Archives azt írja róluk, hogy black/death metalt játszanak. Én inkább átdobnám valamiféle avantgárd skatulyába ami a kemény black alapra épít, de majd önök jönnek, és büntetnek… Engemet.
A mitológiai témákról egy kicsit egysíkúan karvalykodó brigádnak egy demója született három évvel ezelőtt, a lemez pedig 2012-ben, kicsit több, mint egy éve.
A női narrálás és a kicsi harangok zöngése után éles váltás a lemez első dala. Az hamarosan lejön, hogy vagy nem értenek az olaszok a keveréshez, vagy nem volt pénzük drága stúdióra. Kicsit gépi a gitárhang, szerintem vonalból lett véve, és időnként csúnyán elszáll a sztereóhatás. Ilyenkor a gitárok bejönnek középre, ahol a basszusnak és a dobszett egy-két darabjának van a helye (láb, pergő). Azonban nem ez az első eset, hogy a black metalban ilyen furaságot hallok, az 1349 lassú lemezén is megfigyelhető ez, és tulajdonképpen hamar megszokható.
A pergő egy kicsit vödörhangon szól, ami a morózus mormogáshoz passzol.
A második dal végén, melynek címe Lo Sventramento dei Guardiani della Terra Cava érdekes szavalós megoldást hallhatunk, amit a hangszerek is támasztanak, ez betalált rendesen.
Nemsokára körvonalazódik hogy műfaját tekintve tulajdonképpen egy váltakozó tempójú black metal lemez ez harmincöt percben, avantgárd felhangokkal. A középtempós – gyorsabb váltásokat a negyedik tételnél követi először blast beat, ami egy kicsit lök a dolgon, hiszen eddig túl sok valódi izgalmat nem okozott a lemez. Azonban ugyanennél a dalnál a gitáros páros Calm és Haiwas is meglep minket egyedi megoldásokkal. Ekkor döntöttem el, hogy felhúzom a pontot nyolcig…
Aztán a nyolcadik Orizzonte-nél emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Quorton sem szeretett gitárt hangolni (vagy nem tudott), így végülis itt is a tűrhető szintnek tituláltam az akusztikus kezdésben hallható borzadályt. Kár, hogy az izgalmak enyhén megcsappantak a folytatáskor, de aztán később valahogy csak megszületett az a dal. (Quorton a hamisság mellett nagyszerű témákat hozott rendre a Bathoryban, azokhoz képest ez itt kevésnek tűnt).
Az énekről egészen az utolsó dalig alig vettem észre, hogy létezik, és majdnem behúztam egy rontott pontszámot, de mintha csak sejtette volna Haiwas, hogy mire készülök, úgy döntött, hogy kicsit nagyobbra nyitja a száját. Hát… hamarabb illett volna ezt tegye.
Gitárszólót először az Ars Goetiaban hallunk, amit viszont lehet, hogy jobban át kellett volna gondolni, mert bár nem vagyok ellene a rövid szólóknak, viszont az ilyent nem szabad túlzottan kiemelni a környezetből, inkább csak beúsztatni, ahogy pl. a hazai Stonehenge-ben csinálta Bóta Balázs néha. Nem mintha sok zenei rokonságot mutatna a két banda egymással. Ez a szólógitár hangerő – hangszín eltúlzás még egy-két helyen előjön újra. És a teszetoszaság is.
A Buil2Killtől megszoktam már, hogy rendre furcsa dolgok érkeznek, jelen lemez is a formabontó produkciók egyike, általában üdvözlöm is ezeket, itt maga a váz nem volt annyira érdekes, hogy hosszabban is tudnám még elemezni az elhangzottakat.
Mellesleg nem ártott volna többet dolgozni a megszólaláson, mert ha valami rosszul szól, az megszokható hamar, így nem is zavaró, viszont ha hol így – hol úgy, az már igen. Végighallgatva a lemezt, tulajdonképpen összeáll egyfajta kép, de ez még nagyon előzetese valaminek, ami nagyon jó is lehet idővel. Az ilyen anyagokat pedig értékelni, kell, az alkotókat pedig biztatni. Szóval hajrá!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.