A német Long Distance Calling is azok táborát erősíti, akik nemrégiben adtak koncertet Magyarországon. Hosszú gondolkodás, tervezés után végül kihagytam a bulit, amit a The Flood Inside album fényében kissé bánok is.
Ez a banda negyedik lemeze, de az első, amin – ha nem is minden számban -, de már szerepel a nemrég csatlakozott
Martin „Marsen” Fischer (Pigeon Toe, ex-Fear My Thoughts) énekes. Rajta kívül a Welcome Change-ben az Anathema-s Vinnie Cavanagh és a norvég dalszerző/előadó Petter Carlsen vendégeskedik. Ezenkívül zenél még az albumon a blues nagyágyú Henrik Freischlader és a Jahcoozi-agy Robot Koch is és még néhányan.
A játék neve egyébként (jobb híján) post-rock, de talán egyes tételekre a prog/space rock, míg másokra a szimpla rock jelző is elég volna.
Az biztos, hogy nem rádiós „slágerekben” gondolkodnak, de a 2011-es önmagukról elnevezett lemezüket ismerve nem is hiszem, hogy erre bárki is számított volna. Azt viszont bátran állítom, hogy az énekes csatasorba állítása jót tett, karakteresebbnek érzem azokat a dalokat, amelyek nem instrumentálisak.
Elsőként a kettes Inside the flood-ban halljuk Martin hangját és azt kell mondjam, jó választás volt. Dallamaitól van egyfajta Pink Floyd színezete a nótának.
Az ezt követő Ductus is ezt a vonalat viszi tovább, álmodozós, szállós témákkal indít, finoman átszőve csipetnyi elektronikával, hogy aztán a dal utolsó harmadára némileg bekeményedjen. Érdekes, az elején egy kis narráción kívül nincs benne vokál, de valahogy nem is hiányzik.
A másodikként klipesített Tell the end is az énekes nóták táborát erősíti, de ebben is vannak hosszabb instrumentális részek. Elég csak a negyedik perc környéki (akár szólónak is nevezhető) iker(?)gitáros témára, melyet akár heavy metal csapatoknál is el tudok képzelni.
Még két dalt említek meg. Elsőként a már említett Welcome Change-et, melyben Vincent Cavanagh énekel. Jó válaszás volt meghívni, hisz illik hozzá ez az újkori Anathema-t, Alternative 4-t, Antimatter-t idéző tétel. Tetszetős középtájon az a révületbe kergető, hosszan bontogatott téma.
Utolsóként pedig az ezt követő Waves-ről szólnék pár gondolatot, ami instrumentális, de ennél találóbb címet nem is adhattak volna.
Összességében, bár jó hosszú lemez készült a Long Distance Calling műhelyében (hat perc alá egyik dal esetében sem mennek), nem érzem öncélúnak. Nem azt szeretném sugallni, hogy kizárólag emlékezetes témákkal, refrénekkel van tele az album, de nem is hiszem, hogy ez lett volna a cél.
A hangulatkeltésben viszont nagyon jól teljesítenek, s ezt tartom a The Flood Inside legnagyobb erényének.
A hangzás/hangszerelés tekintetében kiemelném a ritmusszekciót, mert nagyon jól hallani a bőgőt is, de a dobos teljesítménye is elismerést érdemel.
Nem vagyok nagy post rock/metal hívő, de ez a hasonló lemezek hatására akár változhat is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.