A svéd Memory Garden a világ egyik legjobb doom metal zenekarává nőtte ki magát 1992 óta úgy, hogy sosem kapkodták el a lemezkiadásokat. A Doomain megjelenéséig is öt évet kellett várni a Carnage Carnival kiadásától, ami a banda legjobb lemeze lett a debütáló Tides óta. Stefan Berglund énekdallamai mit sem változtak az idők folyamán és a többiek is értik a mesterségüket. Ante Mäkelä riffjei még mindig az ősidőkből dübörögnek vissza erőteljesen cáfolva azt a gondolatot, hogy már minden variációban eljátszották a sötét riffek többségét. Komplexebb gitározásra képes, mint egy átlagos, pár hangos riffelgetésre beállt doom zenekar, játéka erőteljesen hozzájárul a zenekar egyedi hangzásához. Nagy várakozás előzte meg részemről ezt a lemezt, amit nem teljesen úgy kaptam, ahogy arra számítottam. A hangzással, külalakkal most sem lehet semmi problémánk, ez sosem okozott gondot a svéd legényeknek, azonban ami kevésbé sikerült most, az a dalszerzés. Nehéz megfogalmazni a legfőbb problémát, de azért megpróbálom. 9 dal kapott helyet ebben a bánatos dalcsokorban, ami most valahogy kevésbé bánatosra sikeredett a vártnál és ugyan rengeteg kiemelkedő momentumot kapunk, a dolog nagyon nehezen áll össze egy egésszé. A Carnage Carnival dalai ehhez képest „doom slágereknek” tűnnek, a dalok kerek egészet alkottak és kivétel nélkül kisimították a ráncokat bárki arcán. Ez az egységesség most kapkodásnak, ötletek halmozásának, összedobálásának tűnik, a doom hangulatnál kicsivel erősebb lett a power íz is a dalokban, hiányoznak a mélységek, amik igazából talán a Tidesben voltak legjobban érzékelhetőek. A dalok többsége 5 perc körüli játékidővel bír, egy-két hosszabb tételt még igazán elviselt volan a lemez. A nyitó The Evangelisthez készült egy videoklip is, ez egy ízig-vérig Memory Garden dal, de a refrént már itt sem találtam annyira megkapónak, mint a Carnage bármelyik dalának.
Az ezt követő Latent Lunacy lassulása, fogós témái azonban rögtön jobb kedvre derítettek, a gitár is a pincéből nyújtózik kifelé hideg ujjaival, de sajnos hamar felgyorsul a dal és egy elég átlagos, jellegtelenebb power metal dallá változik. A dal utolsó percében ismét felveszik az elgurult doom fonalat és visszatér a mélység, de már nem menthető az egész. A Daughters Of The Sea esetében fordított a helyzet, gyors kezdés után sikerül pár igazi dallamot is előcsalni a hangszerekből, a női vokál a háttérben egész hangulatos lenne egy kis lassulással és több idővel karöltve. Kibontatlan, kiforratlan ötletek és egy skálázós gitárszóló várja ismét a nagyérdeműt. Utoljára a 98-as Verdict of Posterity lemezen volt ennyire összeszedetlen a zenekar. A Barren Lands közel 6 perce kicsit helyrebillenti a dolgokat, a kezdő riffelés ismét zseniális és fogós, azonban az extrém vokállal kevert refrén megint nem az, ami megmarad az emberekben. A Violate & Create egy teljesen átlag power metal szerzemény, a dal közepén indul meg a hangulatosabb zenélgetés, kapunk egy nagyon kellemes belassulást és pár jó ötletet, de megint csak úgy egymás után elkövetve, mintsem összedolgozva. A lemez következő dala a címadó Doomain, ami annyira jól sikerült, hogy akár a Carnage Carnivalon is szerepelhetett volna, de csak bónuszként. A tempó és a sötétség megvan a dalban, de egy olyan műfajban, ahol az ének és a dallam viszi a prímet, csak utána a falbontó gitárriffek, nehéz lesz érvényesülnie. A dal végén lévő akusztikus gonoszkodásból többet elviselt volna a szervezetem, ugyanis hirtelen hangulatot teremtettek vele egy jó szerzeményhez. A The King Of The Dead megint az átlagos power világba kívánkozik egy Memory Garden lemez helyett, akárcsak a dalok többségét, ezt is Ante Mäkelä gitáros miatt tudtam élvezni. A lemez végéhez közeledve már nagyon vágytam egy sötét, monumentálisabb dalra, de csak egy A Diabolical Mindre futotta a zenekarnak, ami ugyan jobb, mint az előző dal, de alig éri el az 5 percet és a baljós kezdés után a jellegtelen énektémák ismét tönkreteszik. Zárásként a 2 perces, instrumentális Misfortune került a lemez végére, aminek annyi értelme volt, mint az előtte sorakozó, valóban remek témák véletlenszerűnek tűnő eldurrogtatása a nagyvilágba.
Mindent bevetettek a lemezen érzésem szerint, kapunk ízesebb gitárszólókat, akusztikus részeket, sőt néhol a háttérben női vokál és extrém vokál is megfér a hangsávokon, mégis csalódás lett ez a kiadvány, hiába a régi jó barátságom a zenekar anyagaival, ha kiemelkedő power/doom szerzeményekre vágyom, biztosan ez lesz a legutolsó lemezük, ami eszembe fog jutni. Azt azért érdemes megjegyeznem, hogy az átlagos zenekaroknál még mindig jobb minőségű dolgokat halmoztak itt egymásra a svédek, a pontokat pedig az előző anyagaikhoz mérten adagoltam érzésem szerint még így is jóindulatúan és a kellemesebb percekre gondolva. A lemezhez limitált kiadásban kapcsolódik egy feldolgozásokat és régebbi dalokat tartalmazó CD is, de annak a hangzása és minősége egyszerűen nem méltó a zenekarhoz, inkább nem veszem figyelembe.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.