A kipróbált sessionzenészekből összeállt csapat 2011-ben jelentkezett egy Kerosine címmel kiadott három számos EP-vel, amivel nálam rögtön a reménység kategóriába kerültek. Igaz, akkor még a Rhode Island Red nevet használták. Valószínűleg érezhették, hogy egy baromfifajta mégsem a legjobb választás egy rockbandának (még akkor sem, ha énekesnővel dolgoznak), így lettek – a korábbi koncepciót megtartva szintén három szóból álló nevet választva – Kill For Eden. Ez, valljuk be, mégiscsak jobb választásnak tűnik, meg keményebb is.
Nos, hogy nagyon ne ismételjem magam (az EP-nél elolvashatjátok a biót) adott egy remek és hallhatóan képzett hangú énekesnő, Lyla D’Souza, akinek orgánuma kellően nyers és karcos, ráadásul megy neki a dalszerzés is. Valamint, ha jók az infóim akkor a korábbi EP-t elkészítő csapat ból az alapító David Garfield már csak a szervezést viszi, s a dalszerzésben a gitáros David Bown vállalt szerepet. Ha minden igaz, Rha Stranges már a múlté, állandó dobosuk nincs, a lemezt kisegítőként Alex Toft ütötte fel, billentyűsként pedig Rob Taggart vállalt szerepet.
Nos, a lemezre az EP címadója (két változatban is) mellett a másik két dal, a Beige és a Stalemate is felkerült.
Érdekes, hogy bár ezek a dalok készültek el legkorábban, rögtön a legjobbak közé kerültek. Nem azt mondom persze, hogy a többi dal gyengébb volna, inkább úgy vélem, a kipróbált dalszerzők már az elején is tudták mit akarnak, s azt is, hogyan érhetik el azt.
Mondjuk egy Lyla kaliberű torokkal – ahogy az már az első találkozáskor is kiderült – nem nagyon lehet tévedni. Megvan benne az őserő és a finomság is.
Amit mondjuk nem tudok a javukra írni, az az, hogy igazából semmi meglepőt nem produkálnak. Ezek a dalok jól meg vannak írva, de Lyla hangján kívül nem tudok olyat megnevezni, ami a tisztes iparosmunkán túlmutatna. Még akkor sem, ha az olyan dalokból, mint a Kerosene (bizonyára nem véletlenül lett nyitódal (ráadásul Radio Edit változatban!), az Over & Over, vagy a kicsit effektekkel jobban fűszerezett With My Demons, netán a lírai Fate Insists, simán lehet sikernóta is.
Némileg túlmutat a kereteken a The Truth. Ebben kicsit nyersebben fogalmaznak, kicsit itt érzem a Gun hasonlóságot, de talán egy kis Wildhearts íz is érezhető itt-ott enyhén.
Az biztos, hogy sem zeneileg sem hangzásilag nem lehet belekötni a bandába. Meg kell hagyni, a Ned-ben például remek a gitárszóló, de igazából mindenütt található valami tetszetős, sőt a végeredmény is az. Csak épp ahogy már jeleztem, nem hoz újdonságot, hiányolok valami meglepőt, amitől egyénibb lehetne a dolog.
Ezt már a lemezborítónál is elkezdhették volna, mert ez is kissé felemás, bár a front érdekes, a zenekaros hátsó nem túl egyéni. Egyelőre maradnak a reménység kategóriában.
A teljes lemez meghallgatható:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.