Epikus doom metal, mondta minden forrás a zenekarról, akik németföldön fogantak alig egy éve és már elő is rukkoltak egy debütálással. Szerintem az oldal rendszeres olvasóinak nem is kell mondanom, hogy az említett stílus megpillantásakor rögtön szemet vetettem a lemezre, főleg mert úgy gondolom, hogy Németország egy igazi doom metal paradicsom (Dawn Of Winter, Doomshine, Wheel, Angel Of Damnation, Mirror Of Deception stb.), de az is tény, hogy legtöbbször ezek a zenekarok elsősorban az undergroundban érzik jól magukat, útjukat nehezen beszerezhető demók és egyéb kiadványok szegélyezik. Gondoltam, akkor ezek a srácok nagyon tudnak valamit, ha rögtön egy teljes lemeznyi emelkedett hangulatú zenével rukkolnak elő. Még a műfaj rajongójaként is tisztában vagyok vele, hogy a hagyományőrző doom bizony kemény dió, mert a működő zenekarok nagyobb része tartozik a másodvonalba, mintsem az élmezőnyhöz, de az amatőrökből is akad bőven. Személyes perverziónak tartom, hogy még itt is tudok rendszeresen visszatérő hallgatnivalókra lelni. Na de térjünk rá a tárgyra, a zenekar Despair c. debütáló korongjára. Általában nem vagyok a külsőségek nagy kritikusa, de a zenei irányvonal számomra megköveteli a szemet gyönyörködtető borítót, ami minden kétséget kizárólag elárulja, mire számíthatunk. Ezúttal a borító alapján levont (és teljességgel beigazolódott) következtetések: inkább melodikus jellegű zenével rukkoltak elő, kevés az igazi mélység, de azért akad. A tradicionális megközelítés helyett modern és teljességgel minőségi hangot ütnek meg, akár egy modernkori Anathema vagy Katatonia, akiket ők is emlegetnek pár ajánlóban. Sötétség és epikusság helyett sűrű melankólia uralja tehát a lemezt, amit rövid, de változatos dalokkal pakoltak tele. A játékidő 47 percet ölel fel 9 tétellel, amiből az első, Zub Zero c. 17 másodperces akármit inkább kihagytam volna. Nem túlzottan indította be a fantáziámat az a kis gitárzümmögtetés, amivel „hangulatot teremtettek” . Hiába az album címe, már a tényleges első daltól, az Epic Fail c. tételtől sem sikerült kétségbeesnem és elszomorodnom, bár nem rossz dal. Lábdobbal sűrűn megpakolt középtempós, himnikus refrénnel ellátott kezdést kapunk, erősen abból a világból, amit a másodvonalhoz sorolok. Ebben a dalban Tim Ziegeler énekes hangja sem győzött meg túlzottan. Nagyon emlékeztet néhány momentuma a véleményem szerint zseniális angol James Kilmurray (Unsilence) hangjára, de az ő érzelemkifejezésétől nagyon messze áll. Michael Maas az énekes mellett egyébként az, aki a teljes hangszeres kavalkádért felelős, ő nem kelti amatőr benyomását.
Első és nem túl bizakodó reakciómból a Rain Of Shards ébresztett fel, mert ez egy kellemes dal és végre hosszabb is. Nem ragaszkodom a monumentális hosszúságú doom tételekhez, ha egy téma nem követeli meg, de 5-6 percig nyugodtan érlelhető egy remek riff és a hozzá tartozó ének. Itt mindez megvalósul, még akkor is, ha minden másodpercében az imént emlegetett angol úriember zenekarának dalaira emlékeztet. Kellemes, kórusokkal megpakolt melankóliaáradatot zúdít ránk, de az érzelmi reakciókat nem képes kiáztatni a talajból. Nem vagyok másképp a Goddess In Dusttal sem, ahol már az akusztikus csipkelődést is bevetik a mélyre ágyazott belsőségek felforgatásához. Talán egy jó refrénnel az előző tétel előtt jár, de csak a talánban vagyok biztos. A dalban felvillantott erőtlenebb hörgési kísérletek megidézik a Saturnust, vagy annak gyenge árnyékát rövid időre, amiért azonban érdemes volt ezt az 5 percet rááldozni, az az utolsó perc. Nem tudom, miért nem lehetett ezt a narrátoros szövegelést, modernebb elektronikus háttérhangokat, depressziós riffet előbb bevetni és kiteljesíteni, mert az jutott eszembe, hogy egy A Sickness Unto Death lemezt hallgatok, nem pedig kliséket. Elég szörnyen hangzik a dolog, de már az elején megemlítettem, hogy nem egyedi, de minőséginek nevezhető az egész lemez. Külön érdemes még írni egy sort a gitárszólókról, amik igen jól sikerültek (ez itt és most megvalósult).
Az 5. tételként bukkan fel bánatos fejjel, kellemesen bólogatós riffel a Gallows Tree Thy Name. Az emlegetett németföldi zenekarok ugyan maximum bónuszdalként tüntetnék fel egy lemezükön, de legalább már felkerülne. 6 perces, nagyrészt akusztikus, gitározgatós, mélabús szórakozást nyújt tempóváltásokkal. A dal vége felé Ziegeler karcosabban próbál énekelni a hatás kedvéért, de bár ne tenné, nagyon erőltetett. A lemez címadója, a Despair követi, ez teljes egészében instrumentális dal. Lassú, sötét és az a része a lemeznek, amire az emelkedettebb, klasszikus értelemben vett epikusság jellemző. Ha ilyen zenét képesek komponálni, egy karakteresebb énekhanggal van keresnivalójuk a színtéren. A kiadvány leghosszabb szerzeménye, a Ghost Light Dawn felvezetése lehetne a Despair, mert ez az időben is szélesebbre terpeszkedő dal már képes hangulatot teremteni. A dallamvilág megint az Unsilence munkáira hajaz, de nem bánom, ők amúgy is nagyritkán juttatnak ki valami új anyagot. A fő riff inkább „riff magocska”, erősen megfosztották az erejétől a keverésnél, de azért tetszetős, szólóból több van, mint ami ide illik és ez már a harmadik dal egymás után, ahol feltűnik a háttérben hasonló narratív szöveg. A refrén pár szólamos vékony ereiben erőteljes vérszegénység uralkodik, nem is képes 8 percen át táplálni a Ghost Light Dawnt. Az utolsó előtti Ruined akusztikus-éneklős kezdéssel próbálja még közelebb hozni a hallgatóhoz a zenekar világát. Őszinte leszek: állati unalmas, tucat ballada. A végén Ziegeler belead apait-anyait, de nem elég érett a hangja, talán nem is lesz egy ilyen dal tökéletes előadásához. Zárásképp a Flames Leap High jött egy erősebb riffel és ekkor beugrott egy név: Isole. A svéd epikus mesterek ezt a puskaport már ellőtték (az önismétlésnek köszönhetően már többször is), de még így is a lemez legjobb dala lett, amit egyedüliként minden elkövetett hangjáért felelősségem teljes tudatában többszöri meghallgatásra ítéltem.
Nem tehetségtelen zenészek hozták össze ezt a lemezt, de rájuk fért volna pár demó és némileg több idő ezeknek a daloknak a csiszolására, érlelésére, szelektálására, mert nem érzem őket sem jónak, sem összetartozónak. Olvastam pár külföldi írást, ahol az egyéni hangszínt emlegették, de ennek nyomát sem találtam ezen a középszerű, inkább erőltetetten búbánatos lemeznek egy dalában sem. A modern és klasszikus hatások okosabb elegyítését sikerült párszor megvillantaniuk ugyan, de ez még nem egyedi, a dalokat pedig már eljátszották mások, máshol (némileg északabbra) és jobban is. Az állóvizet nem kavarják fel, de a meglévő lehetőségeket sem használják túlzottan. Ettől függetlenül az elmerülős, szomorkodósabb, lírai zenék kedvelőinek lehet próbálkozni ezzel a lemezzel is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.