Bahon kolléga is kifejtette nemrég, hogy Olaszországban bizony nagy mozgolódás tapasztalható metal fronton. Én is több tucat talján banda lemezéről írtam már ismertetőt. Ezek között voltak nagyon jó, jó, közepes, és gyenge eresztések is.
De olyan embert próbáló produkcióhoz eddig még nem volt szerencsém (vagy inkább szerencsétlenségem?), mint a Psychofagist harmadik stúdióalbuma.
.jpg)
A Songs of Faint and Distortion ugyanis címéhez hűen közelebb áll az ájulást is előidézhető zajhoz, mint a köznapi értelemben vett zenéhez.
Ez az első hanghordozó, amit egészében ismerek a bandától, de megnéztem az előző korongjukhoz készült klipet is, és ahhoz képest nem is annyira vészes az új opusz!
Magyarán: minden viszonyítás kérdése! 🙂
Már pályafutásuk kezdetén sem rádióbarát szerzemények írására törekedtek, és már akkor is kevertek olyan stílusokat, mint grindcore, hardcore, mathcore, jazz. Ez utóbbi aztán még inkább dominánssá vált, ugyanis a második album idején két szaxofonos is tevékenykedett a zenekarban!
A 32 perces Songs of Faint and Distortion-ön már nincsenek fúvósok, van viszont elektrotuning, amit a cseh Napalmed nevű formáció pakolt az eszement ritmusok alá.
Amik távolról sem mondhatók „vidám”, pattogós tücitüciknek, hanem súlyos, sötét, beteges, néhol ipari jellegű, dark ambient-be hajló zajmasszák leginkább.
A beteg, beteges szavaknak egyébként is nagy jelentősége van, mert úgy tűnik, hogy Psychofagist-ék minden kiadványa a mentális defektek, sérülések témáját járja körül.
A kezdő, Blankness Reigns Supreme kapcsán egyből a Korog: Álmodj Makkal lemeze ugrott be, ami ugyancsak baromi nehéz hallgatnivaló, az évek alatt mégis egyik kedvenc hazai extrém metal korongommá avanzsált.
Igaz, az már az első fülelések alkalmával is jobban tetszett a Songs…-nál!
A klipesített, másfél perces Movement meg a néhai Varso dolgaira hajaz!
Csak nem jártasak a digók a magyar metal undergroundban?
Még az is előfordulhat…
Egy biztos: a legutolsó jelző, amit használnék velük kapcsolatban, az a hallgatóbarát.
De hát a promo lapon található stílusmeghatározás is arról árulkodik, hogy nem átlagos muzsikát tolnak az urak. Azon ugyanis olyan szavak szerepelnek, mint avantgárd, jazzgrind, szabad improvizáció, zaj.
A matekos, technikás játék, az őrült ritmusok, váltások természetesen fellelhetők a Songs… dalaiban, és némi rokonságot mutatnak is a honfitárs Ephel Duath-tal, és a Dillinger nevének emlegetése sem alaptalan. Viszont a DEP friss, a mostani HP-án (le)szereplő műve slágergyűjtemény ehhez képest.
Igaz, Psycho’-éknál nyoma sincs dallamos éneknek, a vokalista szinte végig a HC-s üvöltést csapatja. A 22nd Century Misshapen Man cím pedig nyilvánvaló utalás a King Crimson debütáló lemezének kezdő nótájára.
És hát fölösleges tagadni, hogy anno Karmazsin Királyék is szereztek jó néhány nehezen emészthető/értelmezhető dalt.
A lemez legelborultabb tétele a 7 perc fölötti játékidejű Song of Faint, ami a gyengébb idegzetűeknél valóban ájulást is okozhat!
Monoton, delejező témával indít, aztán jönnek a tört ritmusok, disszonáns témák.
Fura lemez a Songs of Faint and Distortion.
Kétségtelenül hatásos, és egyedi.
Viszont az aktuális hangulatomtól függően néha a 4 pontot is sokallnám rá…
Most épp sikerült eléggé ráhangolódnom, és az is tény, hogy egyre jobban tetszik, nyílik meg a zene. Vagy az elmém lesz egyre befogadóbb irányukba?
Ááááá!!!
Kezdődő elmebajban szenvedek?
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.